2019. július 23., kedd

Parga, a Jón-tengeri csoda

Nem kevesebbre vállalkozom most, minthogy megpróbáljam leírni egy leírhatatlan nyaralás történetét. Az úti cél az ellenállhatatlan Görögország, azon belül is az egyik legbájosabb kisváros: Parga. Aki egyszer itt jár, soha többé nem felejti el.


Pargáról idehaza eddig talán csak kevesen hallottak, nem annyira felkapott, de legalább olyan szép, mint például Korfu, Paralia vagy éppen Zakynthos. Görögország északnyugati részén található, Epirusz régióban, a Jón-tenger partján. Fekvése festői, színes házait domboldalra építették, miközben a települést üde zöld növényzet, olívaültetvények sokasága veszi körül. A 90-es években vált nemzetközi hírű üdülővárossá, az ideérkezőknek főszezonban viszonylag nagy tömeggel kell számolnia. Nekem egyetlen fotó alapján sikerült beleszeretnem, tudtam, hogy csodálatos hely, de ami ott várt rám, az minden képzeletemet felülmúlta.

Utószezonban indultunk útnak, mert nem szeretjük, ha zsúfolásig tele van a tengerpart és rákvörösre sem akartunk égni, de azért kissé aggódva figyeltük a különböző előrejelzéseket, hiszen október első napjaiban már viszonylag változékony az időjárás. Szerencsére egy szavunk sem lehet, az őszi napsütés is gyönyörű barnává varázsolta a bőrünket és csupán egyetlen olyan nap volt a héten, amikor néhány órára eleredt az eső.


Az aprókavicsos parttól a homokos strandig

Bármennyire is elcsigázottak voltunk 15 óra buszon való zötykölődés után, amint elfoglaltuk a szobánkat, letettük a bőröndjeinket az apartmanban, azonnal nekivágtunk, hogy felfedezzük a várost. Pargán eltévedni szinte lehetetlenség, térkép nélkül indultunk el az egyik lefelé vezető úton, ami hamar sikátorrá szűkült. 10 percet sem sétáltunk, amikor egyszer csak kiszélesedett előttünk a táj, és megpillantottuk a kikötőt. Felemelő pillanat volt, amikor tudatosult bennünk, hogy ez az a hely, amit már annyiszor láttunk képeken és most végre mi is itt vagyunk!


Egy-két gyorsan elkészített fotó után a kikötőtől balra lévő városi strand felé vettük az irányt. Bár nem volt rajtunk fürdőruha, a cél az volt, hogy legalább a bokánkig merüljünk a tengervízben, amely korábbi aggodalmaink ellenére októberben is nagyon kellemes hőmérsékletű volt. A Krioneri névre hallgató, nagyrészt aprókavicsos városi strandot egyébként bárki megnézheti az interneten, ugyanis pont erre néz a település webkamerája. Indulásunk előtt mi is rengetegszer ránéztünk, és be kell valljam, néha azóta is rápillantunk fájó szívvel… Ezt a részt főszezonban szinte teljesen elfoglalják a napernyők és a nyugágyak, így aki csak egy pléddel vagy gyékénnyel érkezik, előfordulhat, hogy nehezen talál magának helyet.


A Krioneritől nem messze húzódik egy sokkal kisebb és merőben más kinézetű strand. A Piso Krionerit nagyobb méretű kövek borítják, hogy ne sértsék meg a lábunkat, ide érdemes beszerezni vízi cipőt. A látvány itt egészen lenyűgöző, már-már kissé Thaiföldre emlékeztető, hullámok faragta méretes sziklák emelkednek ki a tengerből. Sok időt töltöttünk itt, egyik nap egészen napnyugtáig maradtunk. Máig emlékszem arra a nyugalomra, amit ott éreztem, hallgatva a szikláknak csapódó lágy hullámokat és nézve, ahogyan lassan eltűnik a napkorong.


Pargának van egy harmadik strandja is, ami egy kissé távolabb található, a vár túlsó oldalán, az északi részen. Nem egyszerű átjutni oda, hiszen fel kell másznunk a domboldalra, hogy aztán a másik oldalon lejöhessünk róla. Megterhelőnek azért semmiképp nem mondanám, de ha valaki nem érez magában ehhez elég energiát, az választhatja a vízitaxit is, ami félóránként indul a kikötőből és átvisz a Valtos Beachre. Itt még főszezonban is bőven akad hely, hiszen hatalmas, a partszakasz két és fél kilométer hosszan elnyúlik. Míg az eleje aprókavicsos, a legvége már szinte homokos. Így aki fél attól, hogy a lábát felsérti a kavics vagy gyermekekkel együtt érkezik, az is megtalálhatja itt a számításait.


Ami a főbb látványosságokat illeti Pargán, elsőként mindenképp a várat kell megemlíteni, amely hozzátartozik a város látképéhez. Bárki szabadon látogathatja, de érdemes óvatosnak lenni és sportcipőt húzni a lábunkra indulás előtt, mert némelyik része igen romos állapotban van és korlátok sincsenek, amiben meg lehetne kapaszkodni. Felfelé kanyargó szűk utcákon juthatunk fel a bejárathoz, ahol lélegzetelállító látvány fogad bennünket. Innen ráláthatunk a város színes házaira, a kikötőre és a szemben lévő aprócska szigetre, amin egy templom is helyet kapott. Képeslapra illő látvány, de ha körbesétáljuk a várat, a túloldalt húzódó Valtos Beach-et is megpillanthatjuk, sőt tiszta időben a távolban kivehetőek Paxos és Antipaxos szigeteinek a körvonala is. Az erődítményt eredetileg a 13. században építették, később a velenceieké lett, majd többször is török kézre került, sőt egy ideig a britek is birtokolhatták. A hányattatott sorsú vár ma is őrzi ezeknek a koroknak az emlékeit, a bejárat fölött például egy szárnyas oroszlán emlékeztet a velencei időkre.


Akár magyar nyelvű étlapot is kaphatunk

Pargán nincsenek nagy távolságok, ugyanakkor a település domboldalra épült, így az utcák kissé meredeknek tűnhetnek azok számára, akik a teljesen sík terephez szoktak. Érdemes bepakolnunk a bőröndünkbe kényelmes cipőt, itt a magassarkúnak biztosan nem vesszük hasznát. Sétáink során is legyünk körültekintőek ugyanis a görögök szeretnek veszélyesen élni, a szűk sikátorokban bármikor felbukkanhat egy-egy száguldó robogó.


Ami pedig az árakat illeti, útitársainkkal beszélgetve megállapítottuk, hogy Parga talán kissé drágább hely, mint például Paralia vagy Sarti, de alapvetően nincs nagy különbség a többi görög üdülővároshoz képest. Vannak késő estig nyitva tartó szupermarketek, ahol beszerezhetjük az alapvető élelmiszereket, és a város tele van hangulatos éttermekkel, néhol még magyar nyelvű étlapot is kaphatunk. Tipikus szórakozóhelyet itt nem találunk, diszkózene helyett legfeljebb klasszikus görög dallamokra rophatjuk a tengerparti tavernákban. Elhelyezkedését tekintve kiváló helyen fekszik a város, az év nagy részében süt a nap, viszonylag ritkán esik az eső, a tengervízben pedig májustól október elejéig bátran lehet fürdeni. Augusztusban van a legmelegebb, ekkor már biztosan szükségünk lehet a napernyőkre, szeptember végétől az éjszakák egyre hűvösebbé válnak, így előfordulhat, hogy esténként már szükség lesz legalább egy vékony kardigánra.

A csodálatos kilátás miatt érdemes egy kis kirándulást tenni a Pargától körülbelül 8 kilométer távolságra lévő, Anthousa városa fölött emelkedő Ali pasa várához is. A bátrabbak akár gyalog is eljuthatnak ide egy félnapos túra keretében, de a lustábbak számára ott van a partmenti sétánytól induló kisvasút, ami egy szűk fél órás zötykölődés után szinte a vár bejáratánál tesz le bennünket. Bevallom, mi is a könnyebb utat választottuk, és idegenvezető segítségével jártuk be a 400 méter magasan lévő romokat. A panoráma egyedülállóan szép, innen a fehér vitorlások aprócska pontoknak tűnnek és csodásan kirajzolódnak a távoli öblök, szigetek.


Pargán egyszerűen nem lehet unatkozni, ha már mindhárom strandot kipróbáltuk, bebarangoltuk a török bazársort, kigyönyörködtük magunkat a várban, kipróbáltuk a helyi tavernákat, eltöltöttünk egy órácskát a várossal szemben lévő kis szigeten, a Panagián, ahova akár át is lehet úszni, akkor is számtalan kirándulási lehetőség közül választhatunk. A kikötőből menetrendszerinti hajójáratok indulnak Korfura, Paxos és Antipaxos-szigetére, valamint Jón-szigeteki hajótúrán is részt vehetünk. Vízitaxival eljuthatunk a Sarakiniko és a Lichnos Beachre, ahol érdemes szintén egy-egy strandolós napot eltölteni.


Az ezerarcú Epirusz

A dimbes-dombos Epirusz régió a tengertől eltávolodva is rengeteg szárazföldi kikapcsolódási lehetőséget kínál. Igen népszerű célpont például az Acheron-forrásvidék, ahova rengeteg helyi utazási iroda szervez fakultatív utat. Az „Acheron” név ismerősen csenghet azok számára, akik egy kicsit is ismerik a görög mitológiát (olvashattunk róla Vergilius Aeneisében és Dante Isteni színjátékában is), hiszen a régiek hite szerint ez az alvilág folyója, amelyen Kharón, az alvilági révész szállítja a holt lelkeket.

Érdemes egy napot eltölteni a régió székhelyén, Ioanninában is, ahol isteni, mézédes baklavát lehet kóstolni, de nem szabad kihagyni a kontinens legmélyebb szurdokát, a Vikosz-kanyont sem. Bár tériszonnyal küzdőknek nem kifejezetten ajánlott, aki teheti, mindenképp keresse fel egyszer. Összesen 20 kilométer hosszan húzódik, falai pedig elérik a 900 méter magasságot is. Ha van elég bátorságunk lenézni a mélybe, megpillanthatjuk a Voidomatis-folyó kéklő vizét, de előfordulhat, hogy csak a fehér medret látjuk, a szárazabb időszakokban ugyanis teljesen ki szokott száradni.


Igazi ezerarcú régió Epirusz, amelynek van még egy előnye a tengerpartja és a hegyvidéki tájai mellett: Görögország északnyugati csücskeként közvetlenül határos Albániával, így az utazni vágyók bátran belevághatnak egy albán kiruccanásba is. Egy-két órán belül eljuthatunk akár a világörökség részét képező Butrint romvárosáig és a hangulatos albán üdülővárosig, Sarandáig sem kell sokat utazni. Erről azonban majd egy következő bejegyzésben mesélek!


Kapcsolódó bejegyzés: 

Kalimera, Paralia!

2018. október 22., hétfő

Velence - Egy álom megvalósul

Gyermekkori álmom valósult meg azzal, hogy évekkel ezelőtt végre eljuthattam Olaszországba - egészen pontosan Velencébe. Bár azóta már megjártam Milánót is (erről is olvashatsz hamarosan), a lagúnák városa számomra örök élmény marad. Elcsépelten hangozhat, de ez az a hely, amit egyszer tényleg mindenkinek látnia kell.


Velencei városlátogatásunk időpontjául – ahogyan a legtöbben – mi is a februári, karneváli időszakot választottuk. Persze ekkor számolni kell a hatalmas tömeggel, mégis nagyon csábítóak lehetnek az autóbuszos kirándulások szinte filléres áraikkal. Bevallom, én már annyira vágytam rá, hogy láthassam ezt a csodát, hogy az sem érdekelt, ha oda-vissza az autóbuszon kell aludnunk és kerülgetnünk kell az embereket a sikátorokban.

Nem volt szükség gumicsizmára

Bevallom, kicsit féltem, hogy gumicsizmával kell útnak indulunk, ugyanis utazásunk előtt két héttel még az acqua altával, azaz a magas vízállással küzdöttek a helyiek. Évről évre problémát jelent ez a városban, ilyenkor a főbb tereket bokáig vagy térdig érő tengervíz borítja, de szerencsére mire odaértünk, már nyoma sem volt a jelenségnek. 


Végül az éjszakai utazást követően a hajnali órákban érkeztünk meg Punto Sabbioni kikötőjébe, ahonnan hajóval indultunk tovább Velencébe. Előbb azonban fakultatív kirándulásként még útba ejtettük a mesés Buranót (erről ide kattintva olvashatsz részletesen), illetve az üveggyártásáról híres Murano szigetét.



Ezután indultunk tovább Velencébe és már nem kellett sokáig várni, hogy feltűnjön előttünk a távolban a város sziluettje a Szent Márk téren magasodó Campanilével. Bár kissé hideg, borongós idő volt, a páratlan látványt mindenképp meg kellett örökítenem fényképezőgéppel is.



Miután kiszálltunk a hajóból, idegenvezetőnkkel együtt elindultunk, hogy felfedezzük a várost. Először a Sóhajok-hídját ejtettük útba. Anyukámtól, aki már járt itt, nagyon sokat hallottam róla, így egy kicsit az én szívem is megdobbant, amikor először megláttam. Nem olyan nagy, mint képzeltem, mindössze 8 méter hosszú: a Dózse-palotát és a börtönt köti össze. A rabok ezen keresztül vonultak át a zárkáikba, a legenda szerint fájdalmas sóhajaikról kapta a nevét a híd.


Turisták és galambok mindenhol

Hamarosan beértünk a központba, a turistákkal és galambokkal zsúfolt Szent Márk térre. Az egyik oldalon a Dózse-palota húzódik, amelynek falain belül csodás képtár található. Aki azonban be akar jutni, számítson rá, hogy órákig sorban kell állnia.


Közvetlenül mellette helyezkedik el a Szent Márk székesegyház. A XI. században készült el, de a történelem során folyamatosan alakítottak rajta, így több kor stílusjegyei is felfedezhetőek rajta. Nem csak kívülről gyönyörű, belül is mesés mozaikok borítják. Nagyon fontos épület ez Velence történelmében, itt mutatták be a megválasztott dózsét, pápák és külföldi uralkodók jártak itt, és itt tettek esküt a messzire induló hajókapitányok is.


A tér másik felén magasodik a maga csaknem 100 méterével a Campanile, azaz a harangtorony. És fontos megemlíteni a piazzán magasodó két gránitoszlopot is: az egyik tetején Sárkányölő Tódor, míg a másikon a város jelképe, a szárnyas oroszlán látható.


A csodás Canal Grande

A teret elhagyva elindultunk a város központja felé. Amerre néztünk, szűk sikátorokat, gondolákkal zsúfolt csatornákat láttunk, szinte úgy éreztem, ha nem lenne velünk idegenvezető, eltévednénk. Végül kilyukadtunk a Ponte di Rialtónál és megpillanthattuk a Canal Grandét, amelyről már annyit hallottunk korábban. Fantasztikus pillanat volt! Valahogy mindig meghatódom, ha olyan helyre juthatok el, amelynek fotóit korábban ámulattal, sóvárogva néztem a szobámban. Ilyen volt az is, amikor Milánóban feljöttünk a metróból és először láttuk meg a grandiózus dómot. De erről majd egy másik bejegyzésben lesz szó…



A hídnál természetesen készítettünk jó néhány fotót, majd szabad programként egészen az esti vacsoráig sétálgattunk a városban. A paloták a Canal Grande mellett egyszerűen lenyűgözőek. Megtaláltuk az úgynevezett aranyházat, azaz a Ca’d’Orót is. Ez a város egyik legrégebbi épülete, kívülről elnyűgöző gótikus motívumok tarkítják homlokzatát.


A közel 4 kilométer hosszú, S-alakú csatornán egyébként összesen négy gyalogos híd ível át, sétánk során kettőn át is sétáltunk. A Ponte di Rialto mellett kerestünk egy másikat is, azt, amelyik legközelebb esik a Santa Maria della Salute templomhoz. Bár kissé távolabb esik a központtól, ez az az épület, amit mindenképp meg akartam közelebbről is nézni. Az elegáns barokk templom belülről is csodaszép, a főoltáron kívül hat mellékoltár is található benne.



Bevallom, a kevés alvástól és a sok sétától ekkor már nagyon fáradtnak éreztük magunkat. A Szent Márk tér közelében még beszereztem egy aprócska, szárnyas oroszlánt ábrázoló szuvenírt és egy képeslapot a gyűjteményembe, majd a csoporttal elvonultunk egy kis utcában lévő étterembe. A paradicsomos pasta valami isteni volt, feltöltött energiával. Sajnos ezután búcsút kellett vennünk a várostól, de mégis boldogan szálltam fel a hajóra, hiszen ismét fantasztikus élményekkel lettem gazdagabb.


Kapcsolódó bejegyzés:



Kirándulás Pozsonyba

Pozsonyban eddig csak átutazóban jártunk, átsuhantunk a Duna fölött átívelő hídon és távolról néztük, hogyan magasodik a város fölé az impozáns, négyszögletű vár. Már ekkor eldöntöttük, egyszer majd közelebbről is szemügyre vesszük a szlovák fővárost.


Egy borongós, szombat reggelen, még kissé álmosan szálltunk fel a Pozsonyba tartó buszra. Útközben eleredt az eső, így az izgalmas várakozást felváltotta egy kis aggodalom: nem szerettük volna, ha egész nap esernyőt tartva kell várost néznünk. Szerencsére nagyjából két óra múlva Pozsonyban már csak a tócsák emlékeztettek a reggeli égszakadásra.

Eltévedni nem lehet

A buszállomás nagyjából negyedórára van a belvárostól és mivel szeretünk sétálni, gyalog indultunk el célunk felé. Bár a biztonság kedvéért vittünk magunkkal térképet (igen, kissé régimódiak vagyunk), ám e nélkül sem tévedtünk volna el: a vár és a Mihály-kapu hagymakupolás tornya remek tájékozódási pontként szolgál, legyünk bárhol a városban, előbb-utóbb megpillanthatjuk valamelyiket.


A központba érve az úgynevezett sétatéren kötöttünk ki, amelynek éke a Szlovák Nemzeti Színház és az előtte álló Ganümédész-kút. A tér szinte mindig nyüzsög, igazi fesztiválhelyszín ez, alig van az évnek olyan időszaka, hogy ne legyen itt felállítva egy ideiglenes színpad a különböző zenészek, előadók számára. Árusok árulják fabódékban portékáikat, kapható itt mindenféle szuvenír, a vár kicsinyített másától egészen a legismertebb pozsonyi nevezetességeket ábrázoló hűtőmágnesig, képeslapig. Természetesen rengeteg a turista, akiknek szállásért sem kell messzire menniük, hiszen a tér egyik felén helyezkedik el a Carlton Hotel impozáns, több száz éves épülete.




Sorban állás egy szoborért

A sétatértől nem kell messzire mennünk, hogy rábukkanjuk a város egyik legismertebb szobrára. Kandi nem más, mint egy csatornából leskelődő, vidám férfialak. Bár központi helyen van, bevallom, csak nehezen találtuk meg, hiszen leginkább előre néztünk és nem a földön keresgéltük a látnivalókat. Végül gyanús lett, hogy az egyik saroknál feltűnően nagy tömeg ácsorog. Közelebb léptünk és megláttuk a kedves kis alakot. Nehéz volt hozzáférni, csaknem sorban állás volt a „kegyeiért”, hiszen mindenki vele akart fotózkodni, de ha már ott voltunk, kivártuk a sorunkat és sikerült egy közös képet készítenünk vele.


A belváros szerves részét képezik a hangulatos sétálóutcák, amelyek tele vannak kávézókkal, cukrászdákkal, fagyizókkal és éttermekkel. Ha elfáradtunk a városi sétában, érdemes beülni egy finom kávéra vagy éppen az utánozhatatlan helyi specialitásra, a sztrapacskára. A központot rend és tisztaság jellemzi, igazán jól esik a történelmi épületek között andalogni. Az egyik legszebb része a városnak a korzó, amelynek végén találjuk a város egyik szimbólumává vált Mihály-kaput. Egykor négy kapun keresztül lehetett belépni a városba, mára már csak ez az egy maradt belőlük. Jelenleg múzeum működik benne, de ha inkább kihagynánk ezt a kulturális programot, akkor is érdemes a toronyba felmenni, hiszen fentről csodálatos kilátás nyílik a városra.


Ha lenézünk a földre, a torony alatt találjuk az úgynevezett nulladik kilométert. Nem más ez, mint egy aranyozott kör, azt mutatva, hogy a világ fővárosai hány kilométerre fekszenek Pozsonytól. Sajnos csak utólag tudtuk meg, hogy a helyhez egy hiedelem is kötődik, amely szerint áthaladva a kapu alatt nem szabad egy szót sem szólnunk, különben nem sikerül a vizsgánk vagy ami talán még ennél is rosszabb: nem megyünk férjhez. Egy nap alatt összesen kétszer sétáltunk át alatta és mindkétszer beszélgettünk… Nos, most már nem tehetünk semmit, legfeljebb csak reménykedhetünk benne, hogy a babona ez esetben nem válik valósággá.


Magyar emlékek mindenhol

A várost járva az utcakövekbe ékelve koronát ábrázoló, aranyló szimbólumokat is felfedezhetünk, ezek jelzik az egykori koronázási útvonalat. A Szent Márton-székesegyháztól indulva áthalad a Mihály-kapu alatt és a koronázási dombnál ér véget. A magyarok számára igen jelentős nevezetesség a Mihály-kaputól nem is oly messze lévő egykori Magyar Királyi Kamara épülete is, amelyben 1848-ig a rendi országgyűléseket tartották.


Elhagyva a Szent Márton-székesegyházat és Pozsony egyik legismertebb épületét, a rokokó stílusban épült Jó Pásztor Házát, azaz az Óramúzeumot - amelyet a kontinens legszűkebb épületeként tartanak számon -, meredek utcákon felfelé kaptatva juthatunk el a várhoz. Bár először azt gondoltuk, ez bizony igen fárasztó séta lesz, lassú tempóban 10-15 perc alatt már ott voltunk a várkapunál és még csak ki sem melegedtünk közben.



Odafent szinte mindig garantált a tömeg, a várral szemben állva mindenki igyekszik egy-egy szelfit készíteni természetesen úgy, hogy a háttérben jól látszódjon a csodás panoráma a Duna-parttal és az Új híddal, amelyet az úgynevezett UFO díszít. Szó, mi szó, a híd pilléreire épített kilátó, amelyben egy étterem is helyet kapott, valóban egy repülő csészealj hatását kelti. Mielőtt azonban jobban megismerkednénk a földönkívülivel, érdemes még elidőzni a vár környékén.



A díszkert nemrég hatalmas átalakításon ment át, és gyakran az a vád éri, hogy túl kevés füves területet hagytak benne az építők, mégis azt kell mondanunk, hogy a végeredmény csodaszép lett. Igazi boldogság bejárni és elücsörögni a sövények között kihelyezett padokon. Aki vonzódik a történelmi emlékekhez, az akár több órát is eltölthet a vár felfedezésével, amelynek falain belül megtekinthető a kincstár gyűjteménye, valamint számtalan más tárlat is.



Látogatás a földönkívülinél

Elbúcsúzva a vártól elindultunk a Duna-part felé. Pozsonyban több kilátópont van, de a legnagyobb élményt kétségtelenül az UFO nyújtja. Már maga a megközelítése is nagyon érdekes: míg az autósok odafent haladnak a hídon, addig a gyalogosok egy szinttel lejjebb, a híd oldalában tudnak közlekedni. Ha eljutottunk a ferde pillérig, jegyet kell váltanunk, hogy aztán lifttel feljuthassunk az étterem szintjéig. Aki szeretne, bátran fogyaszthat is, a kör alakú étterem folyamatos, lassú, forgó mozgásban van, így étkezés közben az egész környékre ráláthatunk. Aki a kitűnő, ám kissé borsos árú fogások helyett csak a panorámára kíváncsi, öltözzön fel alaposan, hiszen az étteremmel ellentétben, a kilátó már nem fedett, ki kell hozzá menni a szabad levegőre és gyakran igen erős szél fúj odafent.


Természetesen a látványért megéri megküzdeni a széllel, hiszen tiszta időben nem csak Pozsonyra, hanem a szomszédos Ausztriára és Magyarországra is ráláthatunk. A távoli szélmalmok, a hófehér vár és a messzi panelházak apró maketteknek tűnnek, semmiképp nem szabad kihagyni ezt a nem mindennapi látványt.


Bár csupán egy napunk volt Pozsonyra, a főbb nevezetességeket ennyi idő alatt is sikerült megnéznünk. Hangulatos és barátságos város, arról nem is beszélve, hogy könnyen elérhető és viszonylag olcsó. Aki kedveli a városlátogatásokat, ne habozzon a szlovák főváros felé venni az irányt.


Kapcsolódó bejegyzések: 


2016. október 30., vasárnap

Burano, a világ legszínesebb városa

Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha szépségük alapján sorba kellene állítanom azokat a helyeket, ahol eddig jártam. Azt azonban nyugodtan kijelenthetem, hogy Burano az elsők között szerepelne a listámon!


Az álom megvalósul

Hosszú évek óta csodálattal nézegettem képeket arról az aprócska, mesebeli olasz szigetről, amelynek házai elképesztően élénk színekben pompáznak, előttük pedig csónakok ringatóznak a csatornában. Nem volt tehát kérdés, hogy a várva várt velencei kiruccanásunk során (ide kattintva olvashatsz róla) útba ejtjük a lagúna másik gyöngyszemét, Buranót is!


Borongós, hűvös februári reggelen érkeztünk meg hajóval a szigetre, amely úgy tűnt, még javában az igazak álmát alussza. A szuvenírboltok még akkor kezdték el kipakolni portékáikat, a terek üresen álltak, egy idős néni pedig lassú mozdulattal nyitotta ki az egyik színes ház felső emeletén lévő zsalugátert. Ügyet sem vetett turistacsoportunkra, bizonyára neki ez mindennapi látványnak számított.


Ha nem lennének turisták, valószínűleg az élet is megállna itt. Mindössze 3 ezren lakják a települést, és míg korábban a helyiek halászatból, csónak- és csipkekészítésből éltek, ma már leginkább a turizmus a fő megélhetési forrás. A buranói csipke egykor az egész kontinensen keresett cikk volt, később csipkekészítő iskolát is nyitottak, ma azonban már ez is csak múzeumként funkcionál.


Szabályozzák a színeket

Természetesen a legtöbb ember a színes házak és romantikus csatornák látványa miatt érkezik Buranóra. A legenda szerint valamikor ezek az élénk színek segítették a halászokat, hogy hazataláljanak a ködös időben. Nem tudjuk, tényleg így történt-e, mindenesetre a mai napig szigorú szabályok érvényesek: az önkormányzat határozza meg, hogy az adott épületet milyen színűre festhetik.


A kisváros főbb nevezetességei közé tartozik a fentebb említett csipkekészítő iskola, valamint a főtér, amelynek közelében áll a buranói „ferdetorony”, vagyis a Szent Márton templom.



Igazi csoda ez a hely, minden percét imádtuk annak a másfél órának, amit itt tölthettünk. Szívesen elidőztünk volna még Buranón, ám tudtuk, mennünk kell, hiszen vár ránk Velence!


Kapcsolódó bejegyzés: