2016. október 30., vasárnap

Burano, a világ legszínesebb városa

Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha szépségük alapján sorba kellene állítanom azokat a helyeket, ahol eddig jártam. Azt azonban nyugodtan kijelenthetem, hogy Burano az elsők között szerepelne a listámon!


Az álom megvalósul

Hosszú évek óta csodálattal nézegettem képeket arról az aprócska, mesebeli olasz szigetről, amelynek házai elképesztően élénk színekben pompáznak, előttük pedig csónakok ringatóznak a csatornában. Nem volt tehát kérdés, hogy a várva várt velencei kiruccanásunk során (ide kattintva olvashatsz róla) útba ejtjük a lagúna másik gyöngyszemét, Buranót is!


Borongós, hűvös februári reggelen érkeztünk meg hajóval a szigetre, amely úgy tűnt, még javában az igazak álmát alussza. A szuvenírboltok még akkor kezdték el kipakolni portékáikat, a terek üresen álltak, egy idős néni pedig lassú mozdulattal nyitotta ki az egyik színes ház felső emeletén lévő zsalugátert. Ügyet sem vetett turistacsoportunkra, bizonyára neki ez mindennapi látványnak számított.


Ha nem lennének turisták, valószínűleg az élet is megállna itt. Mindössze 3 ezren lakják a települést, és míg korábban a helyiek halászatból, csónak- és csipkekészítésből éltek, ma már leginkább a turizmus a fő megélhetési forrás. A buranói csipke egykor az egész kontinensen keresett cikk volt, később csipkekészítő iskolát is nyitottak, ma azonban már ez is csak múzeumként funkcionál.


Szabályozzák a színeket

Természetesen a legtöbb ember a színes házak és romantikus csatornák látványa miatt érkezik Buranóra. A legenda szerint valamikor ezek az élénk színek segítették a halászokat, hogy hazataláljanak a ködös időben. Nem tudjuk, tényleg így történt-e, mindenesetre a mai napig szigorú szabályok érvényesek: az önkormányzat határozza meg, hogy az adott épületet milyen színűre festhetik.


A kisváros főbb nevezetességei közé tartozik a fentebb említett csipkekészítő iskola, valamint a főtér, amelynek közelében áll a buranói „ferdetorony”, vagyis a Szent Márton templom.



Igazi csoda ez a hely, minden percét imádtuk annak a másfél órának, amit itt tölthettünk. Szívesen elidőztünk volna még Buranón, ám tudtuk, mennünk kell, hiszen vár ránk Velence!


Kapcsolódó bejegyzés:



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése