Velence - Egy álom megvalósul

Gyermekkori álmom valósult meg azzal, hogy évekkel ezelőtt végre eljuthattam Olaszországba - egészen pontosan Velencébe. Bár azóta már megjártam Milánót is (erről is olvashatsz hamarosan), a lagúnák városa számomra örök élmény marad. Elcsépelten hangozhat, de ez az a hely, amit egyszer tényleg mindenkinek látnia kell.

Velencei városlátogatásunk időpontjául – ahogyan a legtöbben – mi is a februári, karneváli időszakot választottuk. Persze ekkor számolni kell a hatalmas tömeggel, mégis nagyon csábítóak lehetnek az autóbuszos kirándulások szinte filléres áraikkal. Bevallom, én már annyira vágytam rá, hogy láthassam ezt a csodát, hogy az sem érdekelt, ha oda-vissza az autóbuszon kell aludnunk és kerülgetnünk kell az embereket a sikátorokban.

Nem volt szükség gumicsizmára

Bevallom, kicsit féltem, hogy gumicsizmával kell útnak indulunk, ugyanis utazásunk előtt két héttel még az acqua altával, azaz a magas vízállással küzdöttek a helyiek. Évről évre problémát jelent ez a városban, ilyenkor a főbb tereket bokáig vagy térdig érő tengervíz borítja, de szerencsére mire odaértünk, már nyoma sem volt a jelenségnek. 

Végül az éjszakai utazást követően a hajnali órákban érkeztünk meg Punto Sabbioni kikötőjébe, ahonnan hajóval indultunk tovább Velencébe. Előbb azonban fakultatív kirándulásként még útba ejtettük a mesés Buranót (erről ide kattintva olvashatsz részletesen), illetve az üveggyártásáról híres Murano szigetét.

Ezután indultunk tovább Velencébe és már nem kellett sokáig várni, hogy feltűnjön előttünk a távolban a város sziluettje a Szent Márk téren magasodó Campanilével. Bár kissé hideg, borongós idő volt, a páratlan látványt mindenképp meg kellett örökítenem fényképezőgéppel is.

Miután kiszálltunk a hajóból, idegenvezetőnkkel együtt elindultunk, hogy felfedezzük a várost. Először a Sóhajok-hídját ejtettük útba. Anyukámtól, aki már járt itt, nagyon sokat hallottam róla, így egy kicsit az én szívem is megdobbant, amikor először megláttam. Nem olyan nagy, mint képzeltem, mindössze 8 méter hosszú: a Dózse-palotát és a börtönt köti össze. A rabok ezen keresztül vonultak át a zárkáikba, a legenda szerint fájdalmas sóhajaikról kapta a nevét a híd.

Turisták és galambok mindenhol

Hamarosan beértünk a központba, a turistákkal és galambokkal zsúfolt Szent Márk térre. Az egyik oldalon a Dózse-palota húzódik, amelynek falain belül csodás képtár található. Aki azonban be akar jutni, számítson rá, hogy órákig sorban kell állnia.

Közvetlenül mellette helyezkedik el a Szent Márk székesegyház. A XI. században készült el, de a történelem során folyamatosan alakítottak rajta, így több kor stílusjegyei is felfedezhetőek rajta. Nem csak kívülről gyönyörű, belül is mesés mozaikok borítják. Nagyon fontos épület ez Velence történelmében, itt mutatták be a megválasztott dózsét, pápák és külföldi uralkodók jártak itt, és itt tettek esküt a messzire induló hajókapitányok is.

A tér másik felén magasodik a maga csaknem 100 méterével a Campanile, azaz a harangtorony. És fontos megemlíteni a piazzán magasodó két gránitoszlopot is: az egyik tetején Sárkányölő Tódor, míg a másikon a város jelképe, a szárnyas oroszlán látható.

A csodás Canal Grande

A teret elhagyva elindultunk a város központja felé. Amerre néztünk, szűk sikátorokat, gondolákkal zsúfolt csatornákat láttunk, szinte úgy éreztem, ha nem lenne velünk idegenvezető, eltévednénk. Végül kilyukadtunk a Ponte di Rialtónál és megpillanthattuk a Canal Grandét, amelyről már annyit hallottunk korábban. Fantasztikus pillanat volt! Valahogy mindig meghatódom, ha olyan helyre juthatok el, amelynek fotóit korábban ámulattal, sóvárogva néztem a szobámban. Ilyen volt az is, amikor Milánóban feljöttünk a metróból és először láttuk meg a grandiózus dómot. De erről majd egy másik bejegyzésben lesz szó…

A hídnál természetesen készítettünk jó néhány fotót, majd szabad programként egészen az esti vacsoráig sétálgattunk a városban. A paloták a Canal Grande mellett egyszerűen lenyűgözőek. Megtaláltuk az úgynevezett aranyházat, azaz a Ca’d’Orót is. Ez a város egyik legrégebbi épülete, kívülről elnyűgöző gótikus motívumok tarkítják homlokzatát.

A közel 4 kilométer hosszú, S-alakú csatornán egyébként összesen négy gyalogos híd ível át, sétánk során kettőn át is sétáltunk. A Ponte di Rialto mellett kerestünk egy másikat is, azt, amelyik legközelebb esik a Santa Maria della Salute templomhoz. Bár kissé távolabb esik a központtól, ez az az épület, amit mindenképp meg akartam közelebbről is nézni. Az elegáns barokk templom belülről is csodaszép, a főoltáron kívül hat mellékoltár is található benne.

Bevallom, a kevés alvástól és a sok sétától ekkor már nagyon fáradtnak éreztük magunkat. A Szent Márk tér közelében még beszereztem egy aprócska, szárnyas oroszlánt ábrázoló szuvenírt és egy képeslapot a gyűjteményembe, majd a csoporttal elvonultunk egy kis utcában lévő étterembe. A paradicsomos pasta valami isteni volt, feltöltött energiával. Sajnos ezután búcsút kellett vennünk a várostól, de mégis boldogan szálltam fel a hajóra, hiszen ismét fantasztikus élményekkel lettem gazdagabb.

Kapcsolódó bejegyzés:

Burano, a világ legszínesebb városa

Utazás Milánóba - Így fedeztük fel a várost egy nap alatt

Burano, a világ legszínesebb városa

Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha szépségük alapján sorba kellene állítanom azokat a helyeket, ahol eddig jártam. Azt azonban nyugodtan kijelenthetem, hogy Burano az elsők között szerepelne a listámon!

Az álom megvalósul

Hosszú évek óta csodálattal nézegettem képeket arról az aprócska, mesebeli olasz szigetről, amelynek házai elképesztően élénk színekben pompáznak, előttük pedig csónakok ringatóznak a csatornában. Nem volt tehát kérdés, hogy a várva várt velencei kiruccanásunk során (ide kattintva olvashatsz róla) útba ejtjük a lagúna másik gyöngyszemét, Buranót is!

Borongós, hűvös februári reggelen érkeztünk meg hajóval a szigetre, amely úgy tűnt, még javában az igazak álmát alussza. A szuvenírboltok még akkor kezdték el kipakolni portékáikat, a terek üresen álltak, egy idős néni pedig lassú mozdulattal nyitotta ki az egyik színes ház felső emeletén lévő zsalugátert. Ügyet sem vetett turistacsoportunkra, bizonyára neki ez mindennapi látványnak számított.

Ha nem lennének turisták, valószínűleg az élet is megállna itt. Mindössze 3 ezren lakják a települést, és míg korábban a helyiek halászatból, csónak- és csipkekészítésből éltek, ma már leginkább a turizmus a fő megélhetési forrás. A buranói csipke egykor az egész kontinensen keresett cikk volt, később csipkekészítő iskolát is nyitottak, ma azonban már ez is csak múzeumként funkcionál.

Szabályozzák a színeket

Természetesen a legtöbb ember a színes házak és romantikus csatornák látványa miatt érkezik Buranóra. A legenda szerint valamikor ezek az élénk színek segítették a halászokat, hogy hazataláljanak a ködös időben. Nem tudjuk, tényleg így történt-e, mindenesetre a mai napig szigorú szabályok érvényesek: az önkormányzat határozza meg, hogy az adott épületet milyen színűre festhetik.

A kisváros főbb nevezetességei közé tartozik a fentebb említett csipkekészítő iskola, valamint a főtér, amelynek közelében áll a buranói „ferdetorony”, vagyis a Szent Márton templom.

Igazi csoda ez a hely, minden percét imádtuk annak a másfél órának, amit itt tölthettünk. Szívesen elidőztünk volna még Buranón, ám tudtuk, mennünk kell, hiszen vár ránk Velence!

Kapcsolódó bejegyzés:

Velence - Egy álom megvalósul

Utazás Milánóba - Így fedeztük fel a várost egy nap alatt