Kilenc és fél óra repülés után kicsit megkönnyebbülten szálltam le a repülőről Torontóban, hogy végre kinyújthatom elzsibbadt lábaimat. Késő este érkeztünk, és mielőtt landoltunk volna, a gép még tett egy kört a kivilágított metropolisz körül. Elképesztő látvány volt, ekkor fogtam fel igazán, hogy ez a kontinens valóban más, mint ahol élek.
Felhőkarcolók között
Másnap, az időeltolódástól még kissé fáradtan, nekivágtunk Toronto felhőkarcolókkal teli központjának. Ezekben az épületekben nem csak irodák kaptak helyet, közülük nagyon sokban lakások vannak kialakítva. Bár engem valahogy soha nem ragadott magával ez a miliő, hatalmas élmény volt madártávlatból, a CN Towerből szemlélni az előttünk elterülő, makettnek tűnő nagyvárost és az Ontario-tavat. Az épület, amely mára a város jelképévé vált, az 1976-os megépülésétől kezdve 34 éven keresztül a világ legmagasabb szabadon álló tornyának számított – és azóta is csupán ketten körözték le: a japán Tokyo Skytree és a kínai Kanton Torony. Ha a tornyokat összevetjük a világ legmagasabb épületeivel, akkor sem sokkal marad el az élbolytól: a dubai Burdzs Kalifa, a mekkai Abrádzs al-Bajt és a New York-i One World Trade Center áll előtte.
Összesen 553 méter magas, üvegpadlós kilátója pedig 342 méter magasan található. Ezt az utat a lift csaknem egy teljes perc alatt teszi meg. Az egyik szinten egy átlátszó üvegpadló is helyet kapott, akinek van hozzá kellő bátorsága, rá is állhat. A félelmet nem ismerő gyerekek gyakran ugrálnak rajta, a fiatalok pedig ráheveredve szelfiznek. A torony másik különlegessége a néhány szinttel fentebb lévő forgó étterem, amely kicsivel több mint egy óra alatt fordul körbe, miközben a vendégek étkezés közben zavartalanul élvezhetik a pazar kilátást.
Kanadai multikulti és sokszínűség
A város sokszínűségét nem csak a felhőkarcolók és a parkok adják, hanem azok a negyedek, amelyben különböző nemzetiségű bevándorlók laknak. Mindegyiknek külön neve van: Greektownban például görögök, a Little Italy-ben olaszok, a Little Portugalben pedig portugálok élnek. Engem a Chinatown vonzott a leginkább és nem is csalódtam, pont olyan volt, mint képzeltem: egy mini Kína a kanadai nagyvárosban. A Spadina Avenue-t könnyű felismerni, bármerre is nézünk, mindenhol kínai feliratokat látunk. Különböző keleti portékák, egzotikus zöldségek, gyümölcsök kaphatóak errefelé, és persze éttermekből sincs itt hiány.
Torontóban járva természetesen nem hagyhattuk ki a világ legjobbjai közé sorolt állatkertet sem. A város központjától 40 kilométerre, egy dimbes-dombos, fákkal borított területen találjuk. Mérete óriási (közel 300 hektár, amellyel a legnagyobbnak számít Kanadában), bejárására legalább hat órát érdemes szánni. A bejáratnál a biztonság kedvéért magunkhoz vettünk egy térképet, de eltévedni enélkül sem lehet, rengeteg tábla és nyíl jelzi, merre érdemes továbbhaladni, ráadásul a tájékozódást az is segíti, hogy a területe hét nagyobb földrajzi részre van osztva az alapján, mely kontinensről származnak az állatok.
Sajnos pandákkal már nem találkozhattunk, ugyanis a Kínától kölcsönkapott állatoknak csak ideiglenes otthona volt Toronto, közel egy éve átvitték őket Calgaryba. Különleges egyedekből azonban így sincs hiány, láttunk nyugodtan szundikáló grizzly medvéket, pancsoló jegesmedvéket, cammogó mosómedvéket és az akkor mindössze kéthónapos, Penelopénak keresztelt törpe vízilovat is megnézhettük. Az érdeklődőket a több ezer állat mellett különböző interaktív attrakciók is várják, a gyermekek számára például körhintát és egy különleges élményparkot is kiépítettek. Van itt továbbá zipline- és drótkötélpálya, valamint kisvonat is. Ez az úgynevezett zoomobil: a lustábbak akár ezzel is bejárhatják az állatkertet.
Turisták hada a Niagaránál
Nem tagadom, kanadai utazásom leginkább várt része a Niagara-vízesés volt. Gyönyörű napsütéses időben vágtunk neki a kirándulásnak, és már messziről hallottuk azt a hatalmas robajt, amellyel a víztömeg zúdul lefelé. Odaérve egészen káprázatos látvány tárult a szemünk elé, a vízpára cseppjein megtört napfény dupla szivárványt rajzolt a táj köré.
A vízesés egyébként a Kanadát és az Amerikai Egyesült Államokat elválasztó és az Ontario- és Erie-tavakat összekötő Niagara-folyón található. A folyó vize a Kecske-szigetnél kettéválik, és két nagyobb zuhatagot hoz létre, az egyik az Amerikai-zuhatag - nevéből adódóan ez az amerikai oldalon található, és a Patkó-zuhatag, amely Kanadához tartozik. Talán nem is a magassága, hanem a szélessége az, ami ámulatba ejti az embert, egy perc alatt több mint 100 ezer köbméter víz zúdul le fentről.
Az amerikai és a kanadai oldalról is indulnak sétahajók a vízesés lábához. Fentről jól meg lehet különböztetni őket: előbbi utasai kék, utóbbiakéi pedig piros esőkabátot viselnek. Bár az ára viszonylag borsos, mindenképp megéri befizetni egy ilyen útra, fantasztikus élmény, amikor a vízesés közvetlen közelében a szél úgy fújja az arcunkba a párát, mintha szakadna ránk az eső. Ettől még az esőkabát sem tudott bennünket megvédeni teljesen, de persze ezt egy cseppet sem bántuk.
Csupán egyetlen rossz emléket említenék a Niagaránál: a rengeteg turistát. Évente több mint tízmillióan érkeznek ide és sajnos szinte végig azt éreztem, ez nagyon sokat elvett az értékéből. Mintha nem is egy pazar természeti képződmény, hanem egy népszerű turisztikai attrakció előtt álltam volna. Arról nem is beszélve, hogy a vízesés köré épült település rettentően zajos, tipikus „amerikai” turistaközpont, kaszinóval, éttermekkel és a gyerekek számára nagyon vonzó mini vidámparkokkal.
Vad Kanada, avagy hajózás a Huron-tavon, 30 ezer sziget körül
Volt viszont kanadai utazásomnak egy hangoskodó turistáktól mentes, sokkal csendesebb, kikapcsolóbb része is. Északkelet felé vettük az irányt: a Torontótól nagyjából 300 kilométerre fekvő Parry Soundnál álltunk meg, innen indul ugyanis az a sétahajó, amely a Huron-tavon, a György-öbölben tesz egy kört. A csendes kisváros nem véletlenül hirdeti magáról, hogy a 30 ezer sziget városa, valóban megszámlálhatatlanul sok sziget, kisebb-nagyobb vízből kiemelkedő szikla van errefelé.
Meg tudom érteni azokat a városlakókat, akik alig várják, hogy véget érjen a munkahét és kiszabaduljanak a túlzsúfolt, zajos metropoliszból. Csak fogják családjukat, barátaikat és motorcsónakkal eljönnek pihenni ide, mindentől távol, a háborítatlan természetbe. A magazinok, újságok tele vannak az ámulatba ejtő víkendházak hirdetéseivel, persze az árak tekintetében a határ a csillagos ég… Nyilvánvalóan nem a magyar turisták pénztárcájához mérik ezeket.
A Huron nem mellesleg a horgászok paradicsoma is, a tó tele van méretes pisztrángokkal, csukákkal, de a motorcsónakkal érkezőknek nem árt óvatosnak lenniük, a víz felett szabad szemmel látható szigetek mellett a víz alatt is rengeteg szikla rejtőzik. Érdemes észben tartani, hogy sok hajó végezte már roncsként a tó alján…
Számomra egyértelműen ez a hajókirándulás jelentette az utazásom csúcspontját. Kanadának leginkább a „vad” oldala, a festői tájai és az érintetlen természeti látványosságai tették rám a legmélyebb benyomást. Itt képes voltam teljesen mértékben feltöltődni és lelkemet olyan nyugalom járta át, amit a monoton, munkával teli hétköznapokban csak nagyon ritkán sikerül átélnem. Emellett van még két dolog, amit biztosan hazahoznék a tengerentúlról, ha lenne varázsképességem: a házak kerítésén ugrándozó mókusokat és a parkokban sétálgató, ismeretlenül is ránk mosolygó emberek kedvességét.
