Utazás Milánóba - Így fedeztük fel a várost egy nap alatt

Az utazók egy része úgy véli, semmi értelme a villámlátogatásoknak és csupán egyetlen nap egyik nagyváros felfedezésére sem elegendő. Ugyanakkor, ha jól megtervezzük az utunkat, jó előre összeállítunk egy olyan útvonalat a fejünkben, amellyel sorra végigjárhatjuk a főbb nevezetességeket, akkor nagyon is elég lehet. Példaként a brüsszeli egynapos repülőutunkat tudnám felhozni. Annak a blogbejegyzésnek a sikerén felbuzdulva most megosztom egy újabb 24 órás út részleteit. Ezúttal Milánóba kalauzolom az olvasót.

Megéri korán kelni

Kevés olyan nagyváros létezik, amelyre a gyakori repülőjáratoknak köszönhetően kivitelezhető az egynapos kirándulás. Szerencsére közéjük tartozik Milánó, ha a korai géppel elindulunk, késő este már itthon is lehetünk. Így vettük meg mi is a jegyeinket: már a hajnali órákban kint voltunk a reptéren. Augusztus végén utaztunk, és aznap nagyon szép idő volt egész Európában, fentről csodásan mutatott az ébredező Alpok, a hegycsúcsok párába burkolózva egészen misztikus látványt nyújtottak.

Miután megérkeztünk a Milánótól több mint 40 kilométerre lévő Malpensa repülőtérre, vonatra ültünk. Több mint félórányi vonatozás után szálltunk át a metróra, és bevallom, ekkor már rettentően vártuk, hogy végre tényleg lássunk valamit a városból. Nagyon örültünk, amikor a metrón végre bemondták, hogy „Prossima fermata: Duomo”, azaz a következő megálló a dóm. Leszálltunk, majd felsétálva a lépcsőn elénk tárult egy olyan látvány, amitől szó szerint könny szökött a szemünkre. Ma is jól emlékszem erre a pillanatra, amikor hirtelen előbukkant a világ egyik leggyönyörűbb épülete, a milánói dóm.

Milánó madártávlatból

Pár percnyi meghatottság után összeszedtük magunkat, hogy közelebbről is megnézzük a nevezetességet. Beálltunk az épület előtt kígyózó sorba, hogy belépőt vegyünk a dómba, amellyel a tetőre is felmehetünk. A katedrális belülről is impozáns, ám a legnagyobb élményt kétségtelenül a felső, kinti része nyújtja. Csak kapkodtuk a fejünket a gótikus stílusú, megszámlálhatatlan torony, szobor, eresz és egyéb díszes építőelem láttán. Innen láthatjuk legközelebbről a kupolát és az azt díszítő aranyozott rézből készült Mária szobrot, a Madonninát.

Nem akarom az olvasót túl sok adattal fárasztani, csupán néhány számot említenék, amely jól mutatja, milyen óriási épületről van szó. A dóm öt hosszanti és három kereszthajóból áll, hosszúsága eléri a 158 métert, a magassága pedig a 108,5 métert. Odafentről fantasztikus kilátás tárul elénk, ráláthatunk a szomszédos Galleriára, a dómtérre, és a távolban feltűnik Milánó modern városrésze is a hatalmas felhőkarcolókkal.

Irány a Scala!

Miután kigyönyörködtük magunkat odafent, jöhetett kirándulásunk következő állomása, a már említett Galleria Vittorio Emanuele II. A passzázst, amely a dómot és a Scalát köti össze, a névadó olasz király avatta fel 1867-ben. Úgy néz ki az egész, mint egy óriási szalon, ahol luxusüzletek és éttermek várják a jómódúakat. Alaprajza egy keresztet formál, a tetejét üveg borítja, magassága középen 47 méter. Nem csak felfelé, hanem lefelé is érdemes nézni azonban, a padlót az olasz városok címereit ábrázoló mozaikképek díszítik.

Ha átsétáltunk a Gallerián, hamarosan feltűnik előttünk a világ egyik leghíresebb operaháza, a Scala. Bevallom, ha a térképünk nem jelezte volna, lehet, elmentünk volna mellette, az épület ugyanis kívülről szép, de valójában nem túl különleges. Egyébként hatalmas méretekkel rendelkezik, a színpada állítólag 24 méter hosszú. Érdemes szemügyre venni még az épülettel szemben magasodó szobrot is, amely Leonardo da Vincit ábrázolja.

Minden belefért, amit elterveztünk

Sétánkat ezután a Castello Sforzesco irányában folytattuk. Az erődítmény a 15. században épült, egykor a Sforza dinasztia otthona volt, ma több múzeum található benne. Érdemes bejárni az udvarát, majd átsétálni a közeli Sempione parkhoz. Ha időnk engedi, elmehetünk egészen a végéig, ahol a diadalív, az Arco della Pace magasodik.

Ekkora már kezdtünk elfáradni, de volt még egy nevezetesség, amit semmiképp nem akartunk kihagyni. A Santa Maria delle Grazie templom egy igazán szép reneszánsz épület: megérte kívülről is megnézni, annak ellenére, hogy be nem jutottunk. Nagytermében található Leonardo da Vinci híres freskója, az Utolsó vacsora. Sajnos túl későn kaptunk észbe, és amikor jegyet akartunk venni az interneten, már nem volt szabad időpont aznapra.

Ezt leszámítva viszont szinte mindent sikerült megnéznünk, amit előre elterveztünk. Gyorsan ettünk még egy igazi olasz pizzát, majd elindultunk a reptér felé. Gépünk kis késéssel indult, de éjfélre így is Budapesten voltunk. Bár feszített volt a tempó, hatalmas élmény volt a kirándulás. Mindenkinek azt javaslom, aki egy ilyen úton töri a fejét, ne habozzon, ha teheti, csinálja utánunk!

Kapcsolódó bejegyzések:

Burano, a világ legszínesebb városa

Velence - Egy álom megvalósul

Kanada, a tavak és a felhőkarcolók országa

Őszintén bevallom, azok közé az emberek közé tartozom, akiket valamiért soha nem vonzott igazán az amerikai kontinens. Számomra Európa az igazi szerelem, boldog vagyok, hogy itt élhetek és épp elég felfedeznivaló vár még rám itt is. Amikor azonban adódott egy lehetőség, hogy két hetet eltölthetek Kanadában, izgatottan kezdtem el készülődni a nagy utazásra.

Kilenc és fél óra repülés után kicsit megkönnyebbülten szálltam le a repülőről Torontóban, hogy végre kinyújthatom elzsibbadt lábaimat. Késő este érkeztünk, és mielőtt landoltunk volna, a gép még tett egy kört a kivilágított metropolisz körül. Elképesztő látvány volt, ekkor fogtam fel igazán, hogy ez a kontinens valóban más, mint ahol élek.

Felhőkarcolók között

Másnap, az időeltolódástól még kissé fáradtan, nekivágtunk Toronto felhőkarcolókkal teli központjának. Ezekben az épületekben nem csak irodák kaptak helyet, közülük nagyon sokban lakások vannak kialakítva. Bár engem valahogy soha nem ragadott magával ez a miliő, hatalmas élmény volt madártávlatból, a CN Towerből szemlélni az előttünk elterülő, makettnek tűnő nagyvárost és az Ontario-tavat. Az épület, amely mára a város jelképévé vált, az 1976-os megépülésétől kezdve 34 éven keresztül a világ legmagasabb szabadon álló tornyának számított – és azóta is csupán ketten körözték le: a japán Tokyo Skytree és a kínai Kanton Torony. Ha a tornyokat összevetjük a világ legmagasabb épületeivel, akkor sem sokkal marad el az élbolytól: a dubai Burdzs Kalifa, a mekkai Abrádzs al-Bajt és a New York-i One World Trade Center áll előtte.

Összesen 553 méter magas, üvegpadlós kilátója pedig 342 méter magasan található. Ezt az utat a lift csaknem egy teljes perc alatt teszi meg. Az egyik szinten egy átlátszó üvegpadló is helyet kapott, akinek van hozzá kellő bátorsága, rá is állhat. A félelmet nem ismerő gyerekek gyakran ugrálnak rajta, a fiatalok pedig ráheveredve szelfiznek. A torony másik különlegessége a néhány szinttel fentebb lévő forgó étterem, amely kicsivel több mint egy óra alatt fordul körbe, miközben a vendégek étkezés közben zavartalanul élvezhetik a pazar kilátást.

Ha a város sziluettjét is látni szeretnénk, érdemes befizetni egy sétahajózásra, amely a kikötőből indul és körbejárja a városhoz tartozó szigeteket, amelyek a helyiek kedvenc pihenőhelyének számítanak. Közülük a legnagyobb Toronto városi repülőterének ad otthont. Hajózás közben közvetlen közelről szemlélhetjük a lassan ereszkedő, landoló repülőgépeket.

Kanadai multikulti és sokszínűség

A város sokszínűségét nem csak a felhőkarcolók és a parkok adják, hanem azok a negyedek, amelyben különböző nemzetiségű bevándorlók laknak. Mindegyiknek külön neve van: Greektownban például görögök, a Little Italy-ben olaszok, a Little Portugalben pedig portugálok élnek. Engem a Chinatown vonzott a leginkább és nem is csalódtam, pont olyan volt, mint képzeltem: egy mini Kína a kanadai nagyvárosban. A Spadina Avenue-t könnyű felismerni, bármerre is nézünk, mindenhol kínai feliratokat látunk. Különböző keleti portékák, egzotikus zöldségek, gyümölcsök kaphatóak errefelé, és persze éttermekből sincs itt hiány.

Torontóban járva természetesen nem hagyhattuk ki a világ legjobbjai közé sorolt állatkertet sem. A város központjától 40 kilométerre, egy dimbes-dombos, fákkal borított területen találjuk. Mérete óriási (közel 300 hektár, amellyel a legnagyobbnak számít Kanadában), bejárására legalább hat órát érdemes szánni. A bejáratnál a biztonság kedvéért magunkhoz vettünk egy térképet, de eltévedni enélkül sem lehet, rengeteg tábla és nyíl jelzi, merre érdemes továbbhaladni, ráadásul a tájékozódást az is segíti, hogy a területe hét nagyobb földrajzi részre van osztva az alapján, mely kontinensről származnak az állatok.

Sajnos pandákkal már nem találkozhattunk, ugyanis a Kínától kölcsönkapott állatoknak csak ideiglenes otthona volt Toronto, közel egy éve átvitték őket Calgaryba. Különleges egyedekből azonban így sincs hiány, láttunk nyugodtan szundikáló grizzly medvéket, pancsoló jegesmedvéket, cammogó mosómedvéket és az akkor mindössze kéthónapos, Penelopénak keresztelt törpe vízilovat is megnézhettük. Az érdeklődőket a több ezer állat mellett különböző interaktív attrakciók is várják, a gyermekek számára például körhintát és egy különleges élményparkot is kiépítettek. Van itt továbbá zipline- és drótkötélpálya, valamint kisvonat is. Ez az úgynevezett zoomobil: a lustábbak akár ezzel is bejárhatják az állatkertet.

Turisták hada a Niagaránál

Nem tagadom, kanadai utazásom leginkább várt része a Niagara-vízesés volt. Gyönyörű napsütéses időben vágtunk neki a kirándulásnak, és már messziről hallottuk azt a hatalmas robajt, amellyel a víztömeg zúdul lefelé. Odaérve egészen káprázatos látvány tárult a szemünk elé, a vízpára cseppjein megtört napfény dupla szivárványt rajzolt a táj köré.

A vízesés egyébként a Kanadát és az Amerikai Egyesült Államokat elválasztó és az Ontario- és Erie-tavakat összekötő Niagara-folyón található. A folyó vize a Kecske-szigetnél kettéválik, és két nagyobb zuhatagot hoz létre, az egyik az Amerikai-zuhatag - nevéből adódóan ez az amerikai oldalon található, és a Patkó-zuhatag, amely Kanadához tartozik. Talán nem is a magassága, hanem a szélessége az, ami ámulatba ejti az embert, egy perc alatt több mint 100 ezer köbméter víz zúdul le fentről.

Az amerikai és a kanadai oldalról is indulnak sétahajók a vízesés lábához. Fentről jól meg lehet különböztetni őket: előbbi utasai kék, utóbbiakéi pedig piros esőkabátot viselnek. Bár az ára viszonylag borsos, mindenképp megéri befizetni egy ilyen útra, fantasztikus élmény, amikor a vízesés közvetlen közelében a szél úgy fújja az arcunkba a párát, mintha szakadna ránk az eső. Ettől még az esőkabát sem tudott bennünket megvédeni teljesen, de persze ezt egy cseppet sem bántuk.

Csupán egyetlen rossz emléket említenék a Niagaránál: a rengeteg turistát. Évente több mint tízmillióan érkeznek ide és sajnos szinte végig azt éreztem, ez nagyon sokat elvett az értékéből. Mintha nem is egy pazar természeti képződmény, hanem egy népszerű turisztikai attrakció előtt álltam volna. Arról nem is beszélve, hogy a vízesés köré épült település rettentően zajos, tipikus „amerikai” turistaközpont, kaszinóval, éttermekkel és a gyerekek számára nagyon vonzó mini vidámparkokkal.

Vad Kanada, avagy hajózás a Huron-tavon, 30 ezer sziget körül

Volt viszont kanadai utazásomnak egy hangoskodó turistáktól mentes, sokkal csendesebb, kikapcsolóbb része is. Északkelet felé vettük az irányt: a Torontótól nagyjából 300 kilométerre fekvő Parry Soundnál álltunk meg, innen indul ugyanis az a sétahajó, amely a Huron-tavon, a György-öbölben tesz egy kört. A csendes kisváros nem véletlenül hirdeti magáról, hogy a 30 ezer sziget városa, valóban megszámlálhatatlanul sok sziget, kisebb-nagyobb vízből kiemelkedő szikla van errefelé.

A Huron a világ harmadik legnagyobb édesvízű tava, mérete csaknem kétharmada Magyarországnak. Számunkra tényleg felfoghatatlanul nagy, a szigeteket elhagyva, kiérve a nyílt vízre az az érzésünk támad, mintha nem is egy tavon hajókáznánk, hanem a tengeren. Olyan ez a hely, mint amit korábban csak természetfilmekben láttam. A víz, a jég és a szél együttes munkája elképesztő formájúra szabta a sziklákat, a fenyvesekkel és a jellegzetes kanadai hétvégi házakkal festői látványt nyújtanak.

Meg tudom érteni azokat a városlakókat, akik alig várják, hogy véget érjen a munkahét és kiszabaduljanak a túlzsúfolt, zajos metropoliszból. Csak fogják családjukat, barátaikat és motorcsónakkal eljönnek pihenni ide, mindentől távol, a háborítatlan természetbe. A magazinok, újságok tele vannak az ámulatba ejtő víkendházak hirdetéseivel, persze az árak tekintetében a határ a csillagos ég… Nyilvánvalóan nem a magyar turisták pénztárcájához mérik ezeket.

A Huron nem mellesleg a horgászok paradicsoma is, a tó tele van méretes pisztrángokkal, csukákkal, de a motorcsónakkal érkezőknek nem árt óvatosnak lenniük, a víz felett szabad szemmel látható szigetek mellett a víz alatt is rengeteg szikla rejtőzik. Érdemes észben tartani, hogy sok hajó végezte már roncsként a tó alján…

Számomra egyértelműen ez a hajókirándulás jelentette az utazásom csúcspontját. Kanadának leginkább a „vad” oldala, a festői tájai és az érintetlen természeti látványosságai tették rám a legmélyebb benyomást. Itt képes voltam teljesen mértékben feltöltődni és lelkemet olyan nyugalom járta át, amit a monoton, munkával teli hétköznapokban csak nagyon ritkán sikerül átélnem. Emellett van még két dolog, amit biztosan hazahoznék a tengerentúlról, ha lenne varázsképességem: a házak kerítésén ugrándozó mókusokat és a parkokban sétálgató, ismeretlenül is ránk mosolygó emberek kedvességét.

Franciaország ékszerdobozai - Elzász legszebb helyeit Neked is látnod kell!

Korábban már nagyon sok fotót láttam Elzász takaros kisvárosairól, és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer élőben is megcsodálhassam Franciaország keleti szegletét. Szerencsére nem is kellett olyan sokáig várnom, múlt héten ugyanis 4 napom volt rá, hogy felfedezzem a tartományt!

Strasbourg

Az első napot a tartomány fővárosában, Strasbourgban töltöttük. Repülőgépünk a határ túlsó oldalán, a németországi Karlsruhéban (Baden-Baden) tett le bennünket, onnan pedig busszal nagyon hamar eljutottunk úti célunkig. Érdekesség, hogy a két országot a Rajna-folyó választja el, amin több híd ível át, a helyiek pedig gyakran gyalog járnak át vásárolni Strasbourgból a már Németország területén lévő Kehlbe.

Miután becsekkoltunk a hotelbe, elindultunk felfedezni az Ill-folyó ölelte, világörökség részét képező történelmi belvárost elsőként hajóval, majd gyalogosan is. Mondanom sem kell, teljesen lenyűgöztek bennünket a tartomány védjegyévé vált hangulatos, fehérre meszelt, fagerendás épületek. Az elzászi faszerkezetű házakról tudni kell, hogy csupán a felső részük készült fából, az alsót kőből építették, hogy egy esetleges tűzvész ne okozzon hatalmas károkat.

Obernai

Másnap a Strasbourgtól délre fekvő bájos kisvárosba, a Vogézek keleti lejtőin húzódó Obernai-be vezetett az utunk. Sajnos az időjárás nem kedvezett nekünk, de a szakadó eső ellenére is nagyon élveztük a gyaloglást a macskaköves utcákon. Sétánkat a színes tulipánokkal díszített főtéren kezdtük (ahol a tartomány védőszentjének, Szent Odile-nek a szobrát is megtalálhatjuk), elhaladtunk az óratorony mellett, megnéztük a régi zsinagógát, végül pedig az egykori városfalat.

Sélestat

Az Alsó-Rajna vidékén maradva a következő állomásunk Sélestat csendes kisvárosa volt. A közel 20 ezer lakosú település egyik legismertebb nevezetessége a Szent György templom, amely nem csak kívülről nyújt pompás látványt, hanem belülről is: érdemes megcsodálni a színes üvegablakait. A belváros látképét természetesen itt is a színes, fagerendás házak teszik teljessé, amelyek aljában lépten-nyomon édességboltra bukkanhatunk. Kirakatukból szinte hívogatnak bennünket a jó illatú, színes macaronok, a kuglófok és egyéb francia desszert-különlegességek, és ha szerencsénk van, egy-egy kedves eladó még egy kis kóstolót is ad nekünk, mielőtt bevásárolnánk belőlük.

Colmar

Kirándulásunk megkoronázásaként az utolsó napon ellátogattunk a Felső-Rajna vidéki Colmarba, Elzász igazi kis ékszerdobozába. A város összegyűjti mindazt, ami szorosan hozzátartozik a tartományhoz: a színes, favázas házakat, a hangulatos csatornákat, a számtalan virágot és a kiváló borokat. Aki szereti a kultúrát, látogasson el az Unterlinden Múzeumba, ahol Picasso és Monet műveit is megcsodálhatja, vagy keresse fel a város leghíresebb szülöttjének, a New York-i Szabadság-szobor alkotójának, Frédéric Auguste Bartholdinak a szülőházát. A romantikát kedvelőknek ajánljuk a "kis Velencének" is becézett városrészt, amely képeslapra illő látványt nyújt a csatorna mentén épült elzászi stílusú házakkal.

Az út biztosításáért köszönetet mondunk a Francia Idegenforgalmi Hivatalnak és a WizzAirnek!

Kapcsolódó bejegyzés: Sétahajókázás és borkóstolás - 4 dolog, amit nem hagyhatsz ki a festői Elzászban!

Egy nap Brüsszelben - Így jártuk be a belga fővárost 24 óra alatt

Kétszer átrepültünk a kontinens felett, láttuk az Európai Parlament épületét, sétáltunk a világ egyik legszebb terén és megettük életünk legfinomabb gofriját – mindezt egyetlen nap alatt. Bebizonyítottuk, nem lehet többé kifogás sem az idő, sem a pénz - Brüsszel a fapados légitársaságoknak köszönhetően tényleg bárki számára elérhető!

Indulás hajnalban

Néhány óra alvás után még szinte félálomban értünk ki a Liszt Ferenc Repülőtérre, ahol megittuk a reggeli kávénkat és elfogyasztottuk a szendvicsünket. Ettől valamelyest feltöltődtünk energiával - de erre szükség is volt, hiszen egy mozgalmas és hosszú napnak néztünk elébe. 2 óra várakozás a terminálon és körülbelül 2 óra repülés után landoltunk a Charleroi Repülőtéren. Innen még 46 kilométerre van a belga főváros, szerencsére előre felkészültünk és még az interneten megvásároltuk és kinyomtattuk a transzferbuszra jogosító jegyünket, így egyből fel is pattantunk a repülőtér előtt várakozó, fél óránként induló járműre. A busz a Bruxelles-Midi állomáson tett le bennünket, amely nagyjából 20 perc sétára van a belvárostól. Gyorsan rápillantva a térképünkre elindultunk egyenesen az úton, amely a célunk felé vezetett. A központ felé közeledve az épületek egyre látványosabbá, míg az utcák egyre hangulatosabbá váltak. Egyszer csak feltűnt előttünk egy nagyobb tömeg, amelyből már sejteni lehetett, megérkeztünk az első fontos nevezetességig, a híres pisilő kisfiú szobráig. Először mi magunk is alig vettük észre, hiszen a Manneken Pis meglepően kicsit, mindössze 58 centiméter. Ott jártunkkor éppen piros-kék ruhába volt öltöztetve, szabadon lévő kezébe pedig egy trombitát nyomtak.

Európa egyik legszebb tere

Miután megcsodáltuk a szökőkutat, folytattunk utunkat a világ egyik leghíresebb főtere, a macskaköves Grand Place felé. Szerencsére nem kellett sokáig gyalogolnunk a januári hidegben, hamarosan elénk tárult az UNESCO Világöröksége, ami ezúttal is zsúfolásig tele volt járókelővel. Bármerre fordultunk, a látvány egészen csodálatos volt, a városháza és a céhek pompás épületei képzeletben a XVIII. századba repítettek bennünket.

Rövid nézelődés és fotózás után indultunk is tovább, hogy megkeressük a térképünkön előre bejelölt nevezetességek közül a legközelebbit. Ha egynapos útra indulunk idegenvezető nélkül, érdemes már előre megtervezni, mi az, amit mindenképp meg szeretnénk nézni, nehogy csak a nap végén vagy esetleg otthon derüljön ki számunkra, hogy kihagytunk valamit. A következő betervezett látnivaló számunkra a Szent Hubert Királyi Galéria volt. A pazar üvegablakos sétálóutcában, az egyik legrégebbi bevásárlóközpontban nem csak luxusüzletek, hanem művészgalériák és kávézók is vannak, ahol beülhetünk egy életet belénk lehelő finom kávéra, mint egykor tette ezt Victor Hugo vagy éppen Alexandre Dumas is.

Pont mint Párizsban

Az árkádtól nem messze találjuk az egyik legcsodásabb brüsszeli nevezetességet a párizsi Notre-Dame mintájára épült Szent Mihály és Szent Gudula Székesegyházat. A fejedelmi épület 64 méter magas tornyaival magasodik a városrész fölé és gótikus stílusával egyből rabul ejti az ide látogatót. Itt kicsit megpihenve rápillantottunk a térképünkre, ami szerint a további nevezetességekhez el kell hagynunk a központot. Vehettünk volna jegyet a helyi tömegközlekedésre, ám úgy gondoltuk, az Atomium kivételével szinte mindenhova eljuthatunk gyalog is, így végül a séta mellett döntöttünk. Mielőtt azonban elindultunk volna a következő célpontig, nem tudtunk ellenállni tovább a gofri csábításának. Egész nap éreztük a finom, friss sütemény illatát a városban, itt volt hát az ideje, hogy végre meg is kóstoljuk! Mit mondjak? Egyszerűen isteni volt és egyáltalán nem hasonlított a nálunk ismert verziójára!

Régi és modern

Immár gofrival a gyomrunkban indultunk tovább, hogy elsőként saját szemünkkel is megcsodálhassuk a képekről már jól ismert brüsszeli királyi palotát, majd pedig az innen még nagyjából 20 perc sétára lévő diadalívet. A nevezetességhez egy nagyobb park is tartozik, az úgynevezett Cinquantenaire. Nevét onnan kapta, hogy a belga állam fennállásának 50. évfordulójának és az ugyanekkor (1880-ban) megrendezett világkiállítás alkalmából készült el. A park természetesen leglátványosabb része maga a diadalív, amelynek tetejét egy négyesfogat szobra díszíti.

Nem maradt más hátra, mint utoljára Brüsszel modern városrészét is felkeresni az Európai Parlament épületével. Bár bennünket nem nyűgözött le az üvegablakos épületek és irodaházak látványa, jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy a tévéhíradók egyik legtöbbet emlegetett helyén vagyunk. Készítettünk néhány fotót a tagállamok zászlói előtt és szétnéztünk a közeli parkban, mert mondanunk sem kell, Brüsszelben még a legforgalmasabb részeken is találunk egy kikapcsolódásra alkalmas, nyugalmas helyet.

Végül visszasétáltunk a belvárosba, vettünk még egy üveg kitűnő belga sört, búcsút intettünk a főtérnek és elindultunk a buszpályaudvar felé, hogy időben kiérjünk a repülőtérre, hogy aztán egy igen mozgalmas nap végén már Budapesten hajthassuk álomra a fejünket.