Velence - Egy álom megvalósul

Gyermekkori álmom valósult meg azzal, hogy évekkel ezelőtt végre eljuthattam Olaszországba - egészen pontosan Velencébe. Bár azóta már megjártam Milánót is (erről is olvashatsz hamarosan), a lagúnák városa számomra örök élmény marad. Elcsépelten hangozhat, de ez az a hely, amit egyszer tényleg mindenkinek látnia kell.

Velencei városlátogatásunk időpontjául – ahogyan a legtöbben – mi is a februári, karneváli időszakot választottuk. Persze ekkor számolni kell a hatalmas tömeggel, mégis nagyon csábítóak lehetnek az autóbuszos kirándulások szinte filléres áraikkal. Bevallom, én már annyira vágytam rá, hogy láthassam ezt a csodát, hogy az sem érdekelt, ha oda-vissza az autóbuszon kell aludnunk és kerülgetnünk kell az embereket a sikátorokban.

Nem volt szükség gumicsizmára

Bevallom, kicsit féltem, hogy gumicsizmával kell útnak indulunk, ugyanis utazásunk előtt két héttel még az acqua altával, azaz a magas vízállással küzdöttek a helyiek. Évről évre problémát jelent ez a városban, ilyenkor a főbb tereket bokáig vagy térdig érő tengervíz borítja, de szerencsére mire odaértünk, már nyoma sem volt a jelenségnek. 

Végül az éjszakai utazást követően a hajnali órákban érkeztünk meg Punto Sabbioni kikötőjébe, ahonnan hajóval indultunk tovább Velencébe. Előbb azonban fakultatív kirándulásként még útba ejtettük a mesés Buranót (erről ide kattintva olvashatsz részletesen), illetve az üveggyártásáról híres Murano szigetét.

Ezután indultunk tovább Velencébe és már nem kellett sokáig várni, hogy feltűnjön előttünk a távolban a város sziluettje a Szent Márk téren magasodó Campanilével. Bár kissé hideg, borongós idő volt, a páratlan látványt mindenképp meg kellett örökítenem fényképezőgéppel is.

Miután kiszálltunk a hajóból, idegenvezetőnkkel együtt elindultunk, hogy felfedezzük a várost. Először a Sóhajok-hídját ejtettük útba. Anyukámtól, aki már járt itt, nagyon sokat hallottam róla, így egy kicsit az én szívem is megdobbant, amikor először megláttam. Nem olyan nagy, mint képzeltem, mindössze 8 méter hosszú: a Dózse-palotát és a börtönt köti össze. A rabok ezen keresztül vonultak át a zárkáikba, a legenda szerint fájdalmas sóhajaikról kapta a nevét a híd.

Turisták és galambok mindenhol

Hamarosan beértünk a központba, a turistákkal és galambokkal zsúfolt Szent Márk térre. Az egyik oldalon a Dózse-palota húzódik, amelynek falain belül csodás képtár található. Aki azonban be akar jutni, számítson rá, hogy órákig sorban kell állnia.

Közvetlenül mellette helyezkedik el a Szent Márk székesegyház. A XI. században készült el, de a történelem során folyamatosan alakítottak rajta, így több kor stílusjegyei is felfedezhetőek rajta. Nem csak kívülről gyönyörű, belül is mesés mozaikok borítják. Nagyon fontos épület ez Velence történelmében, itt mutatták be a megválasztott dózsét, pápák és külföldi uralkodók jártak itt, és itt tettek esküt a messzire induló hajókapitányok is.

A tér másik felén magasodik a maga csaknem 100 méterével a Campanile, azaz a harangtorony. És fontos megemlíteni a piazzán magasodó két gránitoszlopot is: az egyik tetején Sárkányölő Tódor, míg a másikon a város jelképe, a szárnyas oroszlán látható.

A csodás Canal Grande

A teret elhagyva elindultunk a város központja felé. Amerre néztünk, szűk sikátorokat, gondolákkal zsúfolt csatornákat láttunk, szinte úgy éreztem, ha nem lenne velünk idegenvezető, eltévednénk. Végül kilyukadtunk a Ponte di Rialtónál és megpillanthattuk a Canal Grandét, amelyről már annyit hallottunk korábban. Fantasztikus pillanat volt! Valahogy mindig meghatódom, ha olyan helyre juthatok el, amelynek fotóit korábban ámulattal, sóvárogva néztem a szobámban. Ilyen volt az is, amikor Milánóban feljöttünk a metróból és először láttuk meg a grandiózus dómot. De erről majd egy másik bejegyzésben lesz szó…

A hídnál természetesen készítettünk jó néhány fotót, majd szabad programként egészen az esti vacsoráig sétálgattunk a városban. A paloták a Canal Grande mellett egyszerűen lenyűgözőek. Megtaláltuk az úgynevezett aranyházat, azaz a Ca’d’Orót is. Ez a város egyik legrégebbi épülete, kívülről elnyűgöző gótikus motívumok tarkítják homlokzatát.

A közel 4 kilométer hosszú, S-alakú csatornán egyébként összesen négy gyalogos híd ível át, sétánk során kettőn át is sétáltunk. A Ponte di Rialto mellett kerestünk egy másikat is, azt, amelyik legközelebb esik a Santa Maria della Salute templomhoz. Bár kissé távolabb esik a központtól, ez az az épület, amit mindenképp meg akartam közelebbről is nézni. Az elegáns barokk templom belülről is csodaszép, a főoltáron kívül hat mellékoltár is található benne.

Bevallom, a kevés alvástól és a sok sétától ekkor már nagyon fáradtnak éreztük magunkat. A Szent Márk tér közelében még beszereztem egy aprócska, szárnyas oroszlánt ábrázoló szuvenírt és egy képeslapot a gyűjteményembe, majd a csoporttal elvonultunk egy kis utcában lévő étterembe. A paradicsomos pasta valami isteni volt, feltöltött energiával. Sajnos ezután búcsút kellett vennünk a várostól, de mégis boldogan szálltam fel a hajóra, hiszen ismét fantasztikus élményekkel lettem gazdagabb.

Kapcsolódó bejegyzés:

Burano, a világ legszínesebb városa

Utazás Milánóba - Így fedeztük fel a várost egy nap alatt

Kirándulás Pozsonyba

Pozsonyban eddig csak átutazóban jártunk, átsuhantunk a Duna fölött átívelő hídon és távolról néztük, hogyan magasodik a város fölé az impozáns, négyszögletű vár. Már ekkor eldöntöttük, egyszer majd közelebbről is szemügyre vesszük a szlovák fővárost.

Egy borongós, szombat reggelen, még kissé álmosan szálltunk fel a Pozsonyba tartó buszra. Útközben eleredt az eső, így az izgalmas várakozást felváltotta egy kis aggodalom: nem szerettük volna, ha egész nap esernyőt tartva kell várost néznünk. Szerencsére nagyjából két óra múlva Pozsonyban már csak a tócsák emlékeztettek a reggeli égszakadásra.

Eltévedni nem lehet

A buszállomás nagyjából negyedórára van a belvárostól és mivel szeretünk sétálni, gyalog indultunk el célunk felé. Bár a biztonság kedvéért vittünk magunkkal térképet (igen, kissé régimódiak vagyunk), ám e nélkül sem tévedtünk volna el: a vár és a Mihály-kapu hagymakupolás tornya remek tájékozódási pontként szolgál, legyünk bárhol a városban, előbb-utóbb megpillanthatjuk valamelyiket.

A központba érve az úgynevezett sétatéren kötöttünk ki, amelynek éke a Szlovák Nemzeti Színház és az előtte álló Ganümédész-kút. A tér szinte mindig nyüzsög, igazi fesztiválhelyszín ez, alig van az évnek olyan időszaka, hogy ne legyen itt felállítva egy ideiglenes színpad a különböző zenészek, előadók számára. Árusok árulják fabódékban portékáikat, kapható itt mindenféle szuvenír, a vár kicsinyített másától egészen a legismertebb pozsonyi nevezetességeket ábrázoló hűtőmágnesig, képeslapig. Természetesen rengeteg a turista, akiknek szállásért sem kell messzire menniük, hiszen a tér egyik felén helyezkedik el a Carlton Hotel impozáns, több száz éves épülete.

Sorban állás egy szoborért

A sétatértől nem kell messzire mennünk, hogy rábukkanjuk a város egyik legismertebb szobrára. Kandi nem más, mint egy csatornából leskelődő, vidám férfialak. Bár központi helyen van, bevallom, csak nehezen találtuk meg, hiszen leginkább előre néztünk és nem a földön keresgéltük a látnivalókat. Végül gyanús lett, hogy az egyik saroknál feltűnően nagy tömeg ácsorog. Közelebb léptünk és megláttuk a kedves kis alakot. Nehéz volt hozzáférni, csaknem sorban állás volt a „kegyeiért”, hiszen mindenki vele akart fotózkodni, de ha már ott voltunk, kivártuk a sorunkat és sikerült egy közös képet készítenünk vele.

A belváros szerves részét képezik a hangulatos sétálóutcák, amelyek tele vannak kávézókkal, cukrászdákkal, fagyizókkal és éttermekkel. Ha elfáradtunk a városi sétában, érdemes beülni egy finom kávéra vagy éppen az utánozhatatlan helyi specialitásra, a sztrapacskára. A központot rend és tisztaság jellemzi, igazán jól esik a történelmi épületek között andalogni. Az egyik legszebb része a városnak a korzó, amelynek végén találjuk a város egyik szimbólumává vált Mihály-kaput. Egykor négy kapun keresztül lehetett belépni a városba, mára már csak ez az egy maradt belőlük. Jelenleg múzeum működik benne, de ha inkább kihagynánk ezt a kulturális programot, akkor is érdemes a toronyba felmenni, hiszen fentről csodálatos kilátás nyílik a városra.

Ha lenézünk a földre, a torony alatt találjuk az úgynevezett nulladik kilométert. Nem más ez, mint egy aranyozott kör, azt mutatva, hogy a világ fővárosai hány kilométerre fekszenek Pozsonytól. Sajnos csak utólag tudtuk meg, hogy a helyhez egy hiedelem is kötődik, amely szerint áthaladva a kapu alatt nem szabad egy szót sem szólnunk, különben nem sikerül a vizsgánk vagy ami talán még ennél is rosszabb: nem megyünk férjhez. Egy nap alatt összesen kétszer sétáltunk át alatta és mindkétszer beszélgettünk… Nos, most már nem tehetünk semmit, legfeljebb csak reménykedhetünk benne, hogy a babona ez esetben nem válik valósággá.

Magyar emlékek mindenhol

A várost járva az utcakövekbe ékelve koronát ábrázoló, aranyló szimbólumokat is felfedezhetünk, ezek jelzik az egykori koronázási útvonalat. A Szent Márton-székesegyháztól indulva áthalad a Mihály-kapu alatt és a koronázási dombnál ér véget. A magyarok számára igen jelentős nevezetesség a Mihály-kaputól nem is oly messze lévő egykori Magyar Királyi Kamara épülete is, amelyben 1848-ig a rendi országgyűléseket tartották.

Elhagyva a Szent Márton-székesegyházat és Pozsony egyik legismertebb épületét, a rokokó stílusban épült Jó Pásztor Házát, azaz az Óramúzeumot - amelyet a kontinens legszűkebb épületeként tartanak számon -, meredek utcákon felfelé kaptatva juthatunk el a várhoz. Bár először azt gondoltuk, ez bizony igen fárasztó séta lesz, lassú tempóban 10-15 perc alatt már ott voltunk a várkapunál és még csak ki sem melegedtünk közben.

Odafent szinte mindig garantált a tömeg, a várral szemben állva mindenki igyekszik egy-egy szelfit készíteni természetesen úgy, hogy a háttérben jól látszódjon a csodás panoráma a Duna-parttal és az Új híddal, amelyet az úgynevezett UFO díszít. Szó, mi szó, a híd pilléreire épített kilátó, amelyben egy étterem is helyet kapott, valóban egy repülő csészealj hatását kelti. Mielőtt azonban jobban megismerkednénk a földönkívülivel, érdemes még elidőzni a vár környékén.

A díszkert nemrég hatalmas átalakításon ment át, és gyakran az a vád éri, hogy túl kevés füves területet hagytak benne az építők, mégis azt kell mondanunk, hogy a végeredmény csodaszép lett. Igazi boldogság bejárni és elücsörögni a sövények között kihelyezett padokon. Aki vonzódik a történelmi emlékekhez, az akár több órát is eltölthet a vár felfedezésével, amelynek falain belül megtekinthető a kincstár gyűjteménye, valamint számtalan más tárlat is.

Látogatás a földönkívülinél

Elbúcsúzva a vártól elindultunk a Duna-part felé. Pozsonyban több kilátópont van, de a legnagyobb élményt kétségtelenül az UFO nyújtja. Már maga a megközelítése is nagyon érdekes: míg az autósok odafent haladnak a hídon, addig a gyalogosok egy szinttel lejjebb, a híd oldalában tudnak közlekedni. Ha eljutottunk a ferde pillérig, jegyet kell váltanunk, hogy aztán lifttel feljuthassunk az étterem szintjéig. Aki szeretne, bátran fogyaszthat is, a kör alakú étterem folyamatos, lassú, forgó mozgásban van, így étkezés közben az egész környékre ráláthatunk. Aki a kitűnő, ám kissé borsos árú fogások helyett csak a panorámára kíváncsi, öltözzön fel alaposan, hiszen az étteremmel ellentétben, a kilátó már nem fedett, ki kell hozzá menni a szabad levegőre és gyakran igen erős szél fúj odafent.

Természetesen a látványért megéri megküzdeni a széllel, hiszen tiszta időben nem csak Pozsonyra, hanem a szomszédos Ausztriára és Magyarországra is ráláthatunk. A távoli szélmalmok, a hófehér vár és a messzi panelházak apró maketteknek tűnnek, semmiképp nem szabad kihagyni ezt a nem mindennapi látványt.

Bár csupán egy napunk volt Pozsonyra, a főbb nevezetességeket ennyi idő alatt is sikerült megnéznünk. Hangulatos és barátságos város, arról nem is beszélve, hogy könnyen elérhető és viszonylag olcsó. Aki kedveli a városlátogatásokat, ne habozzon a szlovák főváros felé venni az irányt.

Kapcsolódó bejegyzések: 

Csodálatos Kassa!

A Felvidék csodás tájain