Ich liebe dich, Berlin!

Németország csaknem 900 km²-en elterülő fővárosa, Berlin bővelkedik látnivalókban, ezért az ideutazásunk előtt nem árt tájékozódni, majd megtervezni, mi az, amit semmiképpen nem szabad kihagyni. Ebben szeretnék segítséget nyújtani olvasóimnak, és bemutatni azokat a nevezetességeket, amelyek számomra leginkább tetszettek az egy hét során, amelyet volt szerencsém e csodás városban eltölteni.

A berlini utazás terve már hónapokkal korábban felvetődött bennünk, ezért mire végre sikerült mindent elintéznünk, és véglegessé vált az indulásunk időpontja, már türelmetlenül vártam, hogy megpillanthassam a német földet. A város hatalmas méretei már akkor nyilvánvalóvá váltak számomra, amikor Budapestről induló buszunk megérkezett a célállomásra. Az U-Bahn ablakain festett formában máris felfedezhettem Berlin egyik szimbólumát, a Brandenburgi Kaput, amelyet percekkel később élőben is megcsodálhattam.

A hársfákkal szegélyezett sugárút, az Unter den Linden végén, a Pariser Platzon található Brandenburger Tort, a XVIII. század végén II. Frigyes Vilmos porosz király kérésére emelték. A kapu képtelen volt kiállni a történelem viharait, a második világháború után újjá kellett építeni a 26 méter magas jelképet. A berlini fal felépítése után azonban csaknem 30 évig nem lehetett áthaladni rajta, egészen Kelet- és Nyugat-Berlin egyesítéséig.

A kapuétól viszont már csak az azt díszítő szoborcsoport, a Quadriga története kalandosabb, amely szintén számos hányattatáson esett át a történelem során. Az ókori eredetű négylovas kocsit és hajtóját, a győzelem istennőjét, Nikét a napóleoni háborúk után francia földre hurcolták, majd a császár halála után újra hazavitték. A második világháború és a fal lebontása után azonban kétszer is helyre kellett állítani, az eredeti szoborból sajnos csak az egyik ló feje maradt meg, amelyet ma múzeumban őriznek.

A Brandenburgi Kapu háta mögött hatalmas területen fekszik a Tiergarten, Németország harmadik legnagyobb közparkja, amelyet a Straße des 17. Juni vág ketté. Az erre járók itt mindent megtalálnak, ami a csendes pihenéshez szükséges: tavak, patakocskák, szobrok és virágágyások mellett sétálhatunk, illetve piknikezhetünk. A park nevéhez hűen számos állatfaj él itt, a trillázó madarak mellett az egyik este folyamán még egy kergetőző nyúlpárt is megfigyelhettünk.

A Straße des 17. Junin, a Tiergarten közepén magasodik a győzelmi oszlop, a Siegessäule, amelyet a poroszok állíttattak 1864-ben a dánok felett aratott győztes csata után. Az arannyal díszített Győzelem szárnyas alakja azonban csak valamivel később, az osztrákok és a franciák legyőzése után került fel az emlékmű tetejére. Néhány Euróért cserébe nemcsak az oszlopot díszítő csodás portrékat és domborműveket csodálhatjuk meg, hanem közel 70 méter magasságból a páratlan kilátást is.

Visszasétálva a Brandenburi Kapuhoz, attól egy kissé balra találjuk a Reichstag épületét, amelynek alapkövét még I. Vilmos császár fektette le 1884-ben. Itt ülésezik a Bundestag, azaz a német törvényhozó testület – ám nem volt ez mindig így. Az impozáns építmény 1933-ban máig tisztázatlan körülmények között leégett, majd a második világháborúban a bombázások miatt még jobban megrongálódott. A Reichstag felújítását csak hosszú évekkel később, 1956-ban kezdték meg. Ezt követően azonban csupán kiállításokat rendeztek itt, egészen 1991-ig, amikor az újraegyesítés után a Bundestag visszaköltözhetett eredeti helyére.

A Reichstag a nagy világégést követően hosszú ideig kupola nélkül maradt, a jelenleg látható üvegfalú épületrészt 1999-ben húzták fel. A parlament fölül nyitott teteje regisztráció ellenében ingyenesen látogatható és még csak lépcsőzni sem kell hozzá: a csoportot a személyzet lifttel juttatja fel a magasba (ha szemfülesek vagyunk, az üvegfalakon át beleshetünk a parlament bársonyos széksoraihoz is), majd a tetőn át a kupolába érve a tükrökből kirakott középső oszlop körül egy spirál alakú útvonalon felsétálva egyre magasabbról láthatjuk Berlin városát.

A parlament épülete mellett csordogál a Spree folyó. Szándékosan nem azt írtam, hogy áramlik, ugyanis a szabályozásának köszönhetően még a legnagyobb árvíz idején is csak lassan csordogáló, békés vízfolyásra hasonlít. A Spree végigkanyarog az egész városon, olyannyira, hogy akármerre megyünk, folyamatosan beleütközünk, így csaknem az az ember érzése, mintha Velencében lenne…

A Spree ölelésében találjuk a Múzeum-szigetet is, amely ma már a Világörökség részét képezi. Az itt található múzeumok leghíresebbike a Pergamon Múzeum, amelyben három nagyobb gyűjtemény kapott helyet. Az antik kollekció részeként láthatjuk a névadó Pergamoni Zeusz oltárt, és a monumentális milétoszi kaput. Másodikként a közel-keleti gyűjteményt csodálhatjuk meg az Istár-kapuval, valamint Hammurapi törvényoszlopának egy másolatával. A Pergamon harmadik részében pedig az iszlám művészet remekeiben gyönyörködhetünk.

Szintén a Múzeum-szigeten emelkedik a grandiózus berlini dóm, amely a leginkább elnyerte a tetszésemet. A reneszánsz és barokk stílusban épült evangélikus katedrálisnak - ahogyan Berlin legtöbb nevezetességének is - sanyarú sors jutott, a háború nem kímélte, felújítása pedig csak a 90-es évekre fejeződött be. Már a dóm külseje és nagysága is ámulatba ejtő, ha azonban ennél is többet szeretnénk látni belőle, belépőért cserébe megnézhetjük a belső teret (itt találhatóak a Hohenzollern-ház egykori uralkodóinak sírjai), valamint a kilátást is, amely a kupolától nyílik a városra.

Berlin egyik legszebb tere a Gendarmenmarkt, amelyet a Francia Székesegyház, a Berlini Koncertterem és a Német Székesegyház ölelésében találunk. Előbbit még a hugenották építették, majd három évvel később utóbbi is elkészült mintegy tükörképeként a másiknak. A belülről is elragadó, kívülről oszlopcsarnokos koncertterem eredetileg színháznak épült, manapság azonban már a Berliner Konzerthausorchesternek ad otthont.

A főváros keleti, egykori NDK-s részén található az Alexanderplatz az Urania-Világórával, a Rotes Rathaus-szal - azaz a városházával -, a Neptun- és a Barátság Szökőkúttal, valamint a tévétoronnyal. Berlin közlekedési csomópontját és találkahelyét I. Sándor orosz cárról nevezték el, a németek pedig egyszerűen és röviden csak Alexnek becézik.

A 60-as években épült Fernsehturm, azaz a tévétorony 368 méter magasan emelkedik a város fölé. Ha a legszebb berlini panorámára vágyunk, innen tényleg megkaphatjuk: lifttel könnyedén feljuthatunk a hatalmas oszlop majdnem kétharmadánál lévő gömbbe, ahol a nézelődés mellett akár az ebédünket is elfogyaszthatjuk az itt lévő étteremben.

Ha Berlinben járunk, érdemes még felkeresni az egykori keletet nyugattal elválasztó fal maradványait, amelyet az egyik oldalról graffitik borítanak. A korábbi amerikai katonai ellenőrzőpont, a Checkpoint Charlie ma igazi turista-látványosságnak számít, megéri itt is néhány fotót készíteni – feltéve, ha a tébláboló tömegtől erre van lehetőségünk.

A német főváros többi nevezetességeit se felejtsük el: a modern építészet és művészet kedvelőinek ajánlom a hatalmas Sony Centert, a 2005-ben készített Holokauszt Emlékművet, valamint Vilmos császár emléktemplomát. A régebbi stílusok hívei feltétlenül látogassanak el a gyönyörű Charlottenburgi kastélyhoz, csodálják meg a méltán híres Humboldt egyetem karainak monumentális épületeit, és keressék fel a dorotheenstadti temetőben Brecht, Hegel és Fichte sírját. 

Kihagyhatatlan egy hosszú séta Spandau hangulatos utcáin, és a potsdami sanssoucci-i kastély parkjának ámulatba ejtő ösvényein, de utóbbi kettőről hamarosan már egy újabb bejegyzésben számolok majd be részletesen.

Kapcsolódó bejegyzés: A porosz Versailles-tól a berlini fürdőparadicsomig - Potsdam, Wannsee, Spandau

Biciklitúrára fel! - Avagy fedezzük fel a Tisza-tavat két keréken

Mindig is szerettem biciklizni, de hosszabb kerékpártúrába soha nem mertem belevágni. Egészen tavaly nyárig, amikor is elindultunk, hogy felfedezzük a Tisza-tavat. Nem terveztük, hogy teljesen körbetekerjük, csupán addig, ameddig bírjuk. Végül Poroszlótól Kisköréig jutottunk (oda-vissza körülbelül 60 km), de a kirándulás olyan hatást tett ránk, hogy már akkor eldöntöttük, hamarosan a déli oldalt is felfedezzük.

Poroszlótól indultunk tehát, a vasútállomástól a településen keresztültekerve jutottunk a tóhoz, ahol aztán felhajtottunk a gátra és jobbra kanyarodva megkezdtük utunkat Sarud irányába. Az út végig sík terepen halad, így a kezdő biciklistáknak sem kell megijedniük a hosszabb távtól. Nem is beszélve a csodálatos környezetről, ami kifejezetten megkönnyíti az előrehaladást!

Miközben gyönyörködtünk a csendesen ringatózó, napfénytől csillogó víztükörben, az ártéri erdők lombos fáiban és a nádasokban, szinte észrevétlenül róttuk a kilométereket. A túra során állandó kísérőink voltak a gémek, sirályok és a többi vízimadár, sőt, abban a szerencsében volt részünk, hogy útközben egy réti sast is megpillanthattunk.

A kirándulás alatt egyébként érdemes több pihenőt is beiktatni (még akkor is, ha nem fáradtunk el), és a töltésről lesétálni a tóhoz, ahol a horgászok által kitaposott parton, a fűzfák árnyékában fogyaszthatjuk el a tízórainkat, vagy éppen az ebédünket. Amennyiben már meguntuk a táskánkban összenyomódott szendvicseket, a túra során útba ejtett strandokon lángost is ehetünk, majd továbbindulás előtt megmártózhatunk a hűs vízben.

A gáton haladva szerencsére többnyire nincs nagy forgalom, mi is csupán néhány autós horgásszal találkoztunk. Elhagyva Sarudot, utunk háromnegyed részét követően, Dinnyéshát után már láthatóvá vált a kiskörei víztorony, amelyet végül célul tűztünk ki magunk elé.

Beérve a településre eljutottunk a zsilipig, amelynek hídján átkelve a kalandvágyó biciklisek folytathatják útjukat a déli part mentén Abádszalók irányában. Itt mi is megálltunk szusszanni egyet, majd elindultunk vissza, Poroszló felé.

Bevallom, utunk végéhez közeledve az előttünk magasodó viharjelzők oszlopai segítségével már számoltam a még hátra lévő kilométereket, másnap pedig izomlázzal küzdve igencsak nehézkesen keltem fel az ágyból… Ekkor azonban már nem bántam ezt sem, hiszen a Tisza-tónál ért élmények mindenért kárpótoltak.

Kapcsolódó bejegyzés: Egy Tisza-tavi kirándulás története

Belfast, Belfast...

Örömömre szolgál, hogy végre bemutathatom azt a várost, amelyről sokan talán csak annyit tudnak, hogy létezik egy ilyen című Boney M sláger. Az igazság az, hogy évekkel ezelőtt még én sem sejtettem, hogy Belfast valamikor egy kicsit az én életem része is lesz, és ezen a gyönyörű helyen fogok néhány hónapot eltölteni.

Az észak-ír fővárost hazánkból nem könnyű megközelíteni, mivel nincs közvetlen repülőjárat. A londoni Heathrow-n keresztül azonban minden probléma nélkül el lehet jutni a smaragd szigetre. Megérkezésemkor a város szülöttéről, a néhai focistáról, George Bestről elnevezett repülőtéren (ahová többnyire csak Nagy-Britanniából érkeznek a gépek, ellenben az International Airporttal, ami a nevéből adódóan nemzetközi forgalmat bonyolít) megcsapott a hűvös északi szél, a talpam alatti tócsákból pedig arra lehetett következtetni, nemrég még esett. Ez a tény természetesen nem lepett meg, ismerőseim már korábban figyelmeztettek, a tenger mellett bizony gyakran eleredhet az eső. Igazuk lett...

Bevallom, korábban soha nem vonzott ez a környék, de a brit és az ír kultúra keveredése és az emberek kedvessége azonnal levett a lábamról. A mindig zöld fű és a gyönyörű vörös téglaházak hamar belopták magukat a szívembe. A városban szinte már nyoma sincs a korábbi zavargásoknak, mindössze néhány falfestmény hirdeti az ír szabadságharcosokat, illetve az a bizonyos fal, ami a mai napig elválasztja a katolikus és protestáns negyedet. Ottlétem alatt azonban nagyon ritkán jártam arrafelé.

Belfastban két egyetem működik, az egyik a képzőművészeti tanszékéről is ismert University of Ulster, valamint a Queen’s University, amelynek patinás, Tudor-stílusban épült főépülete kétségtelenül a város egyik legszebb nevezetessége. Bár a tanórákat nem itt, hanem a campus többi részében tartják (az intézmény ugyanis felvásárolta a környékbeli házak nagy részét), az ide járó diákok büszkék lehetnek a Viktória királynő alapította, 1849 óta működő Alma materre.

A Queen’s University közelében kapott helyett az ingyenesen látogatható Ulster Museum és a több mint 100 éve üzemelő botanikus kert, ahol akár órák hosszat elücsöröghetünk a padokon, vagy ha úgy tartja kedvünk, betekinthetünk a méltán híres pálmaházba is.

Az egyetemtől északi irányba elindulva nagyjából negyedórás sétát követően találjuk a neobarokk stílusban épült impozáns városházát. Az 53 méter magas szobrokkal ékesített City Hallt még a település várossá válása után nem sokkal, 1905-ben emelték a magasba.

Belülről az építmény még pompásabb: az előcsarnok háromféle márványból készült, tanácstermének borítását pedig tölgyfából faragták. Természetesen a csodás üvegablakok sem maradhatnak el, és megtalálhatjuk itt Viktória királynő szobrát is.

A folyópart felé haladva jutunk el a székesegyház negyedbe, amelynek büszkesége a Donegall Streeten elterülő hatalmas Szent Anna Katedrális. A templom nemcsak az impozáns külsejével vált ismertté, hanem Észak-Írország második legnagyobb orgonájával is.

Innen már nincs messze az Albert Emlékóra, amely a pisai ferde toronyhoz hasonlóan - majd’ másfél métert - megdőlt. A 35 méter magas építmény azért süllyedt meg, mert korábban ezt a területet többször is elöntötte a Lagan folyó.

Így érkezünk el a már említett, a várost kettészelő folyóhoz. Az észak-írek által csak Big Fishnek nevezett, tíz méter hosszú, Belfast történetét bemutató mozaikokból kirakott halszobor már a Lagan torkolatát jelzi, ahonnan a messzeségben már látni lehet a kikötőket és egy kicsit talán a tengert is.

Autóval innen a Queen’s Island felé - a 2000 decemberében megnyitott, a Belfast Giants jégkorongcsapat otthonát, a hatalmas Odyssey Arénát is magunk mögött hagyva - már hamar eljutunk a Titanic Dockhoz, ahhoz a helyhez, ahol 1912-ben megépítették az elsüllyeszthetetlennek tartott hajót. A Harland and Wolff hajógyár monogramja ma is ott díszeleg a két rikító sárga darun, amely a város fölé emelkedik.

Vissza a városközpont felé, a folyópart mellett terül el az Ormeau Park, ami nemcsak a pihenni vágyókat, hanem az aktív kikapcsolódás szerelmeseit is várja, ugyanis tenisz- és kosárlabdapályák is megtalálhatóak itt, sőt, a gyermekeket még játszótér is várja.

Amennyiben a parktól még természetesebb közegre vágyunk, elsétálhatunk a Belfast déli részén elterülő dimbes-dombos Lagan Meadowshoz is, ahol a hatalmas réteken ösvények vezetnek el bennünket a folyópartra.

A völgyet, amelyben Belfast városa terül el, a Cave Hill veszi körül, amely adta állítólag az ihletet Jonathan Swiftnek a Gulliver utazásai című regényének megírásához. A domboldalban található a csodaszép Belfast Castle, amelyet eredetileg a XII. század végén építettek a normannok. Az akkori erődítmény azonban leégett, a jelenleg látható formáját a XIX. század közepén nyerte el. Hivatalosan 1988-ban nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt, manapság pedig többnyire esküvői szertartásoknak ad otthont.

A kastély kertjében sétálva még egy játéknak is részesei lehetünk: a legenda szerint a macskák szerencsét hoznak az itt lakók számára, így szobrok, illetve mozaikok formájában összesen kilenc cicust számolhatunk össze. (Legalábbis, aki megtalálja mindet… Nekünk ugyanis csak ötöt sikerült elcsípnünk.)

Folytatva az utat a Cave Hill felé, hamarosan az állatkerthez érünk. A Belfast Zoo remek élőhelyet biztosít az itt található pingvineknek, gorilláknak vagy éppen a medvéknek egyaránt. Több óra szükséges, mire mindent végigjárunk, de ez a kirándulás mindenképpen megéri a fáradságot: nemcsak az élőlények, hanem a csodás kilátás miatt is érdemes ide feljönni, a domb tetejéről csodás panoráma tárul elénk, ahonnan az egész városra ráláthatunk.

Az ott töltött néhány hónap alatt semmiféle atrocitásba nem ütköztem, csupa barátságos, segítőkész emberrel voltam körülvéve. Tapasztalataim szerint Belfast mára már Európa egyik legcsodásabb és legbékésebb városa, meleg szívvel ajánlom minden utazni vágyónak: ha teheti, látogasson el Észak-Írország szívébe! Biztosan nem fog csalódni.

Kapcsolódó bejegyzések: Barangolások Észak-Írországban, Írország szíve: Dublin

Lillafüred őszi színekben

A nyár elmúltával hajlamos vagyok temetni a jó időt, a vidámságot, és már ilyenkor igyekszem lelkileg felkészülni a barátságtalan, zord télre. A hideg reggelek és a ködös, esős napok mellett azonban az ősz is tartogat számunkra szépségeket. Érdemes kihasználni a szeptemberi-októberi napsütést, kirándulni, és megcsodálni a fák ezer színben pompázó lombkoronáját. Így tettünk mi is, amikor a Bükk hegységben található Lillafüredre látogattunk.

A Miskolc területéhez tartozó települést legkönnyebben a borsodi megyeszékhely külvárosából, Diósgyőrből induló Lillafüredi Állami Erdei Vasúttal (LÁEV) közelíthetjük meg. Az utazással töltött nagyjából fél óra alig néhány percnek tűnik csupán, hiszen a táj olyan gyönyörű arrafelé, hogy azt kívántuk, bárcsak vonatozhattunk volna még! Persze, aki szeretné, az folytathatja az útját Garadna végállomásig, ahonnan már nincs messze az őskohójáról is ismert Ómassa.

Leszállva a vonatról Lillafüreden, elhagyva a ma múzeumként is működő vasútállomás épületét, a síneken túl találjuk a csodaszép Hámori-tavat. Az állóvíz a Szinva patak gáttal való duzzasztásának eredményeként jött létre.

A látvány valóban egyedülálló: a völgyben összegyűlt vizet, ezt a nagyjából másfél kilométer hosszúságban elnyúló, helyenként igen mély, sima tükrű tavat fákkal borított dombok veszik körül. A hely a nyári évszakban igazi paradicsom a vízibiciklizők és csónakázók számára.

A Hámori-tóval szemben, az út túloldalán egy meredek emelkedő tetején találjuk a neoreneszánsz stílusú tornyos Palotaszállót. Az 1930-ban épült impozáns épület pompásan mutat a dombokkal körülzárt, festői szépségű völgyben, érdemes tehát egy kicsit elidőzni itt.

Időtöltésre a szálló alatt kialakított sétány is remek lehetőséget kínál, a teraszos elrendezésű parkban megtalálható többek között József Attila szobra is, az írót ugyanis ennek a tájnak a szépsége ihlette az Óda című műve megírására. A függőkertet a csobogó Szinva és a Garadna patak határolja, ami még hangulatosabbá teszi sétánkat.

Itt találhatók a sziklába vájt kőfülkék, illetve az Anna-mésztufabarlang is. Ha jól fel vagyunk öltözve és van elég időnk, akkor választhatjuk a nem messze lévő Szeleta- vagy éppen az István-barlangot is kikapcsolódásnak. Utóbbit különösen érdemes felkeresni, hiszen méltán híres a fantasztikus cseppkőképződményeiről.

Lillafüreden található még hazánk legmagasabban fekvő vízesése is, ami legnagyobb sajnálatunkra pont ott jártunkkor nem üzemelt. Mint később megtudtuk, nem egyedi ez az eset, ugyanis a szakértők elmondása szerint a mesterségesen kialakított képződményt, ahol majd’ húsz méter magasból zúdulna le a víztömeg, aszályos időben, szezonon kívül (szeptembertől májusig) nem tudják működtetni.

Bár a hatalmas vízesés látványától megfosztott bennünket az időjárás, lillafüredi kirándulásunk így is emlékezetesre sikerült. Remek kirándulóhely, mindenkinek ajánlani tudom!

Kapcsolódó bejegyzés: Kirándulás a Bükkbe